– Hogyan értesült az Origo cikkéről és az azt követő kommentáradatról?
– Ironikus, hogy éppen az egyik legjobb barátnőmmel egy meleg vizes medencében üldögéltünk, és arról beszélgettünk, hogy amikor emberek csúfolnak téged, milyen rossz beidegződés, hogy arra tanítjuk a gyerekeinket, csinálj úgy, mintha ez meg sem történt volna. Közben arra lettem figyelmes, hogy a mellettem lévő törölközőn a mobiltelefonom megállás nélkül rezeg, teljesen váratlanul elkezdtek követők megjelenni az oldalaimon, az Instán és a Facebookon több százan. Gondoltam, hogy a csatorna biztosan kiadott valami promóanyagot, nem is foglalkoztam vele. És egyszer csak egy ismerősöm elküldte a cikket, hogy „Atyaisten, te ezt láttad”?
– Mit reagált erre?
– Nyilván az ember első reakciója az, hogy röhög. Ezek évekkel korábbi fotók, nincs rajtuk semmi vállalhatatlan. Látom magam előtt azt a lelkes újságírót, aki két és fél perc munkát fektetett abba, hogy oké, írunk a sorozatról (Hazatalálsz a címe – a szerk.), de valakit a busz alá kéne már lökni. Akkor nem különösebben foglalkoztam vele, de aztán a testvérem küldött egy üzenetet, hogy „El ne olvasd a kommenteket!”. Addig eszembe sem jutott, hogy többet kellene ezzel foglalkozni, mint hogy lett egy csomó új követőm, akik szegények, milyen csalódottak lesznek, mert azt hiszik, hogy ez egy pucérnő-kontent. Akkor viszont elkezdtem olvasni a hozzászólásokat.
– Pedig ezt nem ajánlják a hozzáértők. Milyen érzéseket keltettek a rosszindulatú megjegyzések?
– Gyomorszáji szorítás, erős félelem, hogy valahová el kellene menekülni, tehetetlenség, sok düh, és ami nagyon érdekes volt számomra – ami aztán triggerelte is a lépésemet –, hogy szégyent éreztem. Szégyelltem magam, amiért nem vagyok elég jó ezeknek az embereknek. Miközben abban a szerencsés helyzetben vagyok, hogy sok önismereti és személyiségépítő munkát fektettem abba, hogy ne érintsen rosszul, ha ez történik, plusz olyan foglalkozást választottam, ami azzal jár, hogy mindennap megmondja valaki, elég jó vagyok-e, elég szép vagyok-e, elég ügyes vagyok-e. Ezzel nincs semmi baj, ezt meg lehet szokni. De a testszégyenítés meg a bántás nem oké! A legmélyebben az érintett, hogy iszonyú sok olyan komment áradt, miszerint megint itt van valaki, aki nem csinál semmit. „Inkább elmennél dolgozni ahelyett, hogy mutogatod magad.” Ez a közvélekedés, ami a nem fizikai munkát végző emberekkel kapcsolatban él, annyira fáj, hogy nem tudom szavakba önteni. Azt érzem, hogy nemcsak engem személyemben, hanem a teljes szakmámat éri a lesajnálás, az ítélkezés, aminek nincs alapja. Azt az általános vélekedést, hogy aki a médiában szerepel, az azért van ott, mert nem akar dolgozni, még a celebek nevében is kikérem magamnak! Ha valakinek az a foglalkozása, hogy ő VV Eszti, akkor ő egy brandet épít, ebbe energiát fektet, erre pénzt költ. Arról nem ő tehet, hogy olyan piac alakult ki, ahol ezzel el tud helyezkedni, ő csak kiszolgál egy igényt. Én nem ítélem el az ő termékét – egyszerűen nem fogyasztom.
– Térjünk vissza oda, hogy nagyon erős szégyent érzett, miközben önt bántalmazták verbálisan.
– Igen, ez gyakori ilyen helyzetben. Már gyerekkortól azt tanították nekünk, hogy akkor vagy jó fej, ha ezt szép csöndben eltűröd. Rengeteg ismerősöm számolt be arról, hogy ők is ugyanezeket a tüneteket élték át. Volt, aki elmesélte, hogy pánikrohamot kapott az utcán, és összeesett. Egy barátom pedig két napra bezárkózott a fürdőszobájába, és okádott a kommentek miatt. Elég volt ebből! Azt gondoltam, hogy egyszer ebben a huncut, betyár, keserves, csúnya, rongyos, árva életben én nem fogok csöndben maradni, hanem azt csinálom, amit hatéves koromban is kellett volna csinálni, meg 16 éves koromban is, hogy kiállok magamért, és csákánnyal fogom meghúzni azt a határt, ameddig el lehet jönni.
– A közösségi média elterjedésével sokkal könnyebbé vált mások verbális bántalmazása is, hiszen már nem kell személyesen elmondani egy véleményt, hanem az otthon biztonságából is pocskondiázhat bárki.
– Szeretem a közösségi médiát, használom is, meglehetősen tudatosan. Valószínűleg ez lenne a megoldás: az embereket edukálni kellene a tudatos internethasználatra. Az internet azt a hamis illúziót adja meg a kommentelőknek, hogy biztonságban vannak, megfogalmazhatják a saját frusztrációik kivetülését, a szorongásaikat úgy, hogy ők nem fognak áldozatul esni semmiféle revansnak. Hiszen ők nem csináltak semmit! Ez egy fals biztonságérzet, mert ez nem így van. Az internet úgy működik, hogy amit egyszer oda kitettél, az örökre ott marad. És ne gondoljuk, hogy ez egy szociálisan alacsonyabb réteg, mert ezek között a kommentek között volt olyan is, amit kollégám hagyott. Megdöbbentő, hogy az az ember, aki odakommenteli nekem, hogy én valószínűleg egy prostituált vagyok, a profilképén a kislányát öleli. Amikor ilyet látok, két dolog jut eszembe: tudja-e, hogy én is valakinek a kislánya vagyok, és hogy ez az ember vajon mit tanít a gyerekének a tudatos internethasználatról.
– Milyen visszajelzéseket kapott a posztjára? A fotókon használt kommentek szerzői közül például reagált valaki bármilyen módon?
– Egy kommentelő írta, hogy ehhez nincs jogom, mire finoman jeleztem, hogy de. Egy másik pedig büszkén közölte, hogy továbbra is így gondolja. De rengeteg pozitív visszajelzés érkezett. Ami nagyon fájdalmas volt, hogy iszonyú sok történetet megosztottak velem mások, hogy „köszönöm, ezt helyettem is csináltad”. Az egyik legfontosabb üzenetet egy ismeretlen lánytól kaptam, aki megosztotta a posztomat, és azt írta hozzá, hogy sok éve van kitéve bántalmazásnak, testszégyenítésnek a közösségi médiában, és most először tudott megszabadulni az ezzel kapcsolatos szégyenérzetétől.
– Utólag mit érez az egész történetfolyammal kapcsolatban? Büszke magára, amiért megtette ezt? Tervez további megnyilatkozásokat?
– Ez nem egy forradalom, nem egy mozgalom, nem egy kampány. Kizárólag az én személyes reakcióm volt, ha úgy tetszik, jogos önvédelem. Az pedig, hogy az egész hova futott ki, nagyon szép társadalmi korrajz. Én most egy feneketlen kútba kiabáltam bele, teljesen haszontalanul. Nincsenek illúzióim, hogy bármi egy csapásra megváltozik. Nem vagyok ennyire idealista, de annyira igen, hogy azt gondolom, még ebben az iszonyatos zajban és ingeráradatban is van módja és joga az embernek arra, hogy megvédje magát és a szeretteit. De nem fogok egész életemben egy feneketlen kútba kiabálni – aki ezt teszi, úgy hívják, bolond. Továbbra is figyelni fogok arra, hogy ez a mentális és fizikai egészségemet hogyan befolyásolja. Nekem azzal kapcsolatban van felelősségem, hogy én ne legyek ilyen. Viszont akinek ez nem belső igénye, annak nem tudom elmagyarázni, hogy ne csináld. Ne mutogass, ne káromkodj, ne csúfolódj, ne zaklass, ne bántalmazz! Számtalan, nálam képzettebb és kompetensebb ember foglalkozik azzal, hogy erre kampányokat talál ki. Én most a belső gyerekemet nagyon puhán, biztonságosan magamhoz tudtam ölelni, és azt tudtam neki mondani, hogy nincs semmi baj, itt vagyok, és megvédelek – ezt nagyon ritkán tettem meg életemben. Büszke pedig László Dorinára és Urbán Zsanettre vagyok (ők készítették a Facebook-poszt fotóit – a szerk.), akik első szóra beálltak a projekt mögé, és egyetlen kérdést sem tettek fel azzal kapcsolatban, hogy minek. Csak annyit kérdeztek, hogy mikor, és hol.
