„A legtöbb remény ma az ortodoxokban van. Ők nem vitatkoznak, hanem hisznek. Mi protestánsok és katolikusok állandóan vitatkozunk” – tanította a köréje gyűlt külföldi újságírókat a minap Orbán Viktor, a Várhegy csúcsesze.
Az ember ilyenkor elbizonytalanodik: vajon miért kap hangot a dilettáns értelmetlenség, s miért éri meg a közlőnek magamagát nevetségessé tenni. De minthogy a mondat kibocsátója köztudomásúan tévedésre képtelen, a szavakba öntött abszurditás azon nyomban örök időkre szóló, holdudvarának visszatérően idézendő, s a szisztematikusan elbutított hallgatóság számára megkérdőjelezhetetlen igazsággá lényegül. Propagandistáinak egyik fele azonnal értelmezni kezdi, s kibontani az igazságot, s azt, mint gyöngyöt a mélyből a felszínre hozni; a propagandisták másik fele állami költségvetésből lekaraktermészárolja azokat a tudjuk kiféle-miféle sorosistákat, akik a mondat értelmetlenségét nem röstellik felemlegetni, arra konkludálva, hogy az elhangzottaknak pont annyi az értelme, mint Rogánról erkölcsi bizonyítványt kiállítani. Mindenesetre a fideszes standokon Wass Albert kötetei és a nagy-magyarországos szurkolói sálak mellett hamarosan már ott kelletik magukat a fülbevalók, rajtuk az objektív igazsággal egylényegű mondattal, amely mostantól, fülcimpába helyezve, leendő köztársasági elnökök karrierjének lajtorjáján az első kötelező grádicsot jelentik.
A mondat ezzel örök időkre kanonizálódott, megkérdőjelezhetetlenné vált, miközben egyszerre világít rá a közöltek manipulációs szerkezetrajzára és árulkodik miniszterelnökünk ismeretanyagának komoly hiányairól.
De mindez nem véletlen!
Ugyanis a valóság épp ellentéte annak, amiről Orbán kioktatni igyekezett a tudósi nagysága előtt tisztelgő tudatlan világot.
Hagyjuk a történelmi múltat, maradjunk az ortodoxia „nem vitatkozó” jelenénél. I. Bartolomaiosz konstantinápolyi pátriárka, aki az önálló, autokefál egyházak vezetőinek sorában primus inter pares – első az egyenlők között –, 2022 decemberében az „Észszerűbb nyitott világért” rendezett konferencián Oroszországot agresszornak nevezte, a II. világháború utáni legsúlyosabb geopolitikai és humanitárius válság előidézőjeként aposztrofálva. Hangsúlyozta, hogy Moszkva az egyházat politikai céljainak rendeli alá, s az orosz ortodoxia az etnicitás elvét alkalmazza. A konstantinápolyi pátriárka emlékeztetett az 1872-es Konstantinápolyi Ökumenikus Patriarchátus határozatára, ahol eretnekségként bélyegezték meg a filetizmust vagy etnofiletizmust, a vallás „törzsi” vagy nemzeti megosztását, ami ellentmond az evangéliumi üzenet egyetemességének, ám ami a mai orosz ortodoxiát jellemzi. Ennek legfőbb oka – így I. Bartolomaiosz, aki mindezt „egyházi rasszizmusnak” vagy fundamentalizmusnak nevezi – abban az orosz felsőbbrendű tudatban rejlik, amely Róma és Konstantinápoly bukását követően Moszkvára „harmadik Rómaként” tekint, önmagában látva a keresztény ügy egyetlen igaz letéteményesét, saját küldetését az erkölcstelen, dekadens, Krisztus útjáról letért, s végóráit élő Nyugatnak az igaz útra történő visszaterelésében ismerve fel.
A konstantinápolyi pátriárka jól látja a valóságot: a sztálini diktatúra alatt az elemi ismereteiket elvesztő tömegeket a hatalom által kézivezérelt és anyagi vagy politikai haszonnal kecsegtetett egyházi vezetők álteológiai nézeteikkel úgy manipulálták, ahogy azt a Kremlben óhajtották, az evangéliumokat összeesküvés-elméletekre, pogány érzületre, s az orosz expanzionizmus legitimációját szolgáló agresszív nézetekre cserélve.
Az egész ortodox világot megosztó viták előbb a 2011-es választások tisztaságát joggal megkérdőjelező tömegmegmozdulásokkor, majd a Krím lerohanását követően éleződtek ki. Mindkét esetben Kirill, Moszkva és egész Oroszország pátriárkája is halk ellenvéleményének adott hangot, ám hamarosan jobb belátásra térve maga változtatta meg nézeteit, miután múlt- és jelenbéli viselt dolgairól titkos információk kezdtek kiszivárogni, így aztán sietve talált vissza Putyin egyedül üdvözítő útjára.
2016-ban négy autokefál egyház, az orosz, a bolgár, az antiókhiai és a grúz már el sem ment Krétára, a többi tíz autokefál egyház ortodox zsinatára. A szembenállás pedig tovább éleződött, amikor 2019 januárjában I. Bartolomaiosz, mint a Konstantinápolyi Ökumenikus Patriarchátus pátriárkája elismerte az ukrán ortodox egyház függetlenségét.
Az ellentét a háború és az orosz ortodoxia önmeghatározása miatt egyre mélyül. Szergej Csapnyin, a Fordham Universityn dolgozó valláskutató „új orosz eretnekségről” beszél, s az orosz egyházi felsővezetést háborús bűnökben való részesedéssel vádolja. Sokat elárul, hogy Vladimir Legojda, a moszkvai patriarchátus társadalmi és médiakapcsolatokért felelős szinódusi osztályának elnöke eközben még a múltat is átírná, hogy Putyinnak kedveskedjék, azt a visszataszító képtelenséget állítva, hogy a sztálini időszak mártírjai és hitvallói legfeljebb a transzcendens küzdelmükről és nem az állammal való szembenállásukról tanúskodtak, ugyanis az államot nem lehet hibáztatni semmiért – imigyen konstruálva meg a putyinista etatizmus apológiáját.
Kirill nagy igyekezetében mindeközben a „szabadság szigetének” nevezi a rendszer kritikusait, politikusokat, újságírókat, üzletembereket szakmányban meggyilkoló vagy bebörtönöző putyini Oroszországot, amelynek üdvtörténeti küldetése „a végítélet elhárítása”.
Putyin munkásságát pedig egyenesen „Isten akaratának és csodájának” mondja, mintha a természet törvényein túllépő elnöki cselekedetek Isten segítségével és közreműködésével valósulnának meg.
Sokat elárul, hogy a Ferenc pápával folytatott 2022-es Zoom-beszélgetésen, miután a pápa végighallgatta Kirill Putyin nézeteit ismertető 20 perces fejtágítóját, Ferenc válaszként az alábbiakat mondta: „Testvérem, mi nem az állam papjai vagyunk, s nem a politika nyelvét beszéljük, hanem Jézusét.”
A vallást Putyin politikai erőforrássá, ideológiai hadtestté formálta, s ebben példaként szolgál hűséges magyar tanítványának, akivel egyazon ellenségképpel, az agonizáló Nyugattal vívja gigászi küzdelmét.
Ám Kirill pátriárka is fényes modelljéül szolgál mind az orbáni világnak, mind az állami elköteleződésű hazai egyházaknak, továbbá egynéhány luxuspüspöknek. Hamisítatlan „homo sovieticus”, akit a kommunista diktatúrát hűségesen kiszolgáló KGB-s múltja mellett Oroszország egyik legvagyonosabb embereként tartanak számon. Milliárdjait humanitárius célok jótékony „takarásában” alapozta meg, gátlástalanul kihasználva a vámmentes kedvezményt, hogy aztán az importcigarettát háromszoros áron adja el a korábbiakban szegénységi fogadalmat tett egykori szerzetes, akit eközben még az sem zavart, hogy az ortodox hagyomány a cigarettázást bűnös cselekedetnek tekinti. Később volt érdekeltsége az olajbizniszben, üzletelt autókkal, gyémánttal, különleges tengeri élelmiszerekkel, különféle luxuscikkekkel, kivette részét egy moszkvai bank rapid tőkekivonással járó kiürítésében, s ha a vállalkozói kedv úgy hozta, az egyik székesegyház pincéjében gumijavító műhelyt és autómosodát, továbbá divatbemutatókra és fotózásokra kiadható helyiségeket tartott fenn. Emlegetik repülőgép- és autóparkját, megszámlálhatatlan palotáját, nyaralóját és luxuslakásait, tudnak a svájci hegyekben lévő házáról, ismert a vonzódása a drága karórák iránt, de a hölgyek társaságát sem veti meg, akik egyik vagy másik lakásába vannak bejelentve, s akikről egy idő után rendre kiderül, hogy valamennyien másod- vagy harmadunokatestvérei a pátriárkának.
A sokmilliárdosra becsült vagyonállomány természetesen feltérképezhetetlen, minthogy Kirill strómanjai között ott tudhatja az egyházát, s egyházának több vezető személyiségét.
Mindenesetre a fentiek fényében eljátszhatunk a gondolattal, mi is járhatott a fejében Szijjártónak, amikor azt mondta, hogy Kirill levetetése a szankciós listáról számunkra „elvi kérdés” volt,
hiszen „belegondolni is rossz, milyen folyamatokat indított volna el az egyház vezetőjének szankciós listára helyezése”.
Sokak számára viszont kifejezetten kellemes belegondolni ezekbe a folyamatokba.
