Szaúd-Arábiában vallási tanács áll a király mellett. Az utcán vallási járőrök cirkálnak. Egy vallásbíró és egy rendőr. Ha az előbbi felfigyel egy a valláserkölcsnek ellentmondó jelenségre, azonnal kiszabja a büntetést (pl. öt botütés). Fellebbezés, ügyvéd, vita nincs. A rendőr a helyszínen végre is hajtja az ítéletet. Sokáig nőkön is, de úgy tíz éve csak férfiakon, akkor is, ha a feleség vétkezett – a többit majd elintézik egymás között. Amikor az ország labdarúgó csapata legyőzte Argentínát, a király munkaszüneti nappal ajándékozta meg népét. Amúgy csak külföldön király, odahaza szultán. Ő az egyetlen, aki korlátot szabhat a vallási tanácsnak és a vallási rendőrségnek, szűkebbre vonva vagy kiengedve a gyeplőt. És persze bármi/bárki másnak.
Az Egyesült Királyság királya (királynője) „uralkodik, de nem kormányoz”. A választási eredmények alapján nevez ki miniszterelnököt. A tekintélyes királyi kastélyok, paloták szigorú bevétel-kiadás elven működnek, (a turizmus miatti) nyereségre törekszenek, fillérre elszámolnak az adófizetők pénzével.
Az ókor óta két alapvető államforma létezik – milyen egyszerű! –, a monarchia és a köztársaság. No de hogy ez nem ennyire nyilvánvaló, arra elegendő a fenti példa – hiszen a szaúdi abszolút monarchia (akárcsak Katar, Kuvait vagy a Brunei Szultánság), míg Egyesült Királyság alkotmányos királyság (hasonlóan a Benelux-államokhoz, Norvégiához vagy Japánhoz), noha szigorúan véve a szigetországnak sincs írott alkotmánya, az íratlan alkotmány működik „csupán”. Micsoda különbség!
Ha a brit uralkodó családról esik szó, a magyar média előszeretettel beszél alattvalókról; miközben Magyarországon - mint köztársaságban - természetesen állampolgárok vannak. Ám ha jobban belegondol az ember, a szigetország lakói igencsak öntudatos állampolgárok. Míg hazánkban, mint Kertész Ákos (nyugodjék békében) tűrhetetlen jelzővel ellátva írta volt, igen erőteljes az alattvalói mentalitás.
Nem egyszerű a helyzet a köztársaságokkal sem. A szakirodalom első közelítésben elnöki és parlamenti köztársaságról beszél. Ahol az elnök hatalma erős (USA), az az előbbi, ahol gyenge (Németország, Magyarország), az az ország az utóbbi típusba sorolható. Csak hát ez sem sima ügy. Az Egyesült Államok jelentős jogokkal felruházott elnökével szemben az ötven, önkormányzattal rendelkező tagállam, a szabad sajtó, a vitán felül független bíróság képez ellensúlyt. Ahol viszont nincs „erős elnök”, mint hazánkban is, nem feltétlenül a parlament lesz erős, hanem a kormányfő. Vajon bennünket (gyenge ellenzékünkkel és szavazógépként működő kormánypárti frakciónkkal) joggal neveznek parlamenti köztársaságnak?
Még különösebb Észak-Korea esete. Önmegnevezése szerint köztársaság. (A történelemben meg is született egy a kommunista párt hatalmi monopóliumán és a pártfőtitkár vezető szerepén alapuló államforma-elnevezés: népköztársaság.) A monarchia viszont egy olyan rendszer, ahol az ország élén álló személy hatalma életfogytig szól és örökletes. És a Kim család? Észak-Korea de jure köztársaság, de facto egyeduralom. Merthogy mono = egy-, archón = vezető.
A személyi hatalom, az egyszemélyes uralom nem inkább monarchia? És okvetlen kell ehhez a hatalom deklarált örökletessége?
Vajon a Putyin uralta Oroszország valóban a köz társasága? Nem inkább egyszemélyi uralom? És akkor Magyarország?
—
A cikkben megjelenő vélemények nem feltétlenül tükrözik szerkesztőségünk álláspontját. Lapunk fenntartja magának a jogot a beérkező írások szerkesztésére, rövidítésére.
