- Varga László: A bíbor Hold gyermekei

Kiűztek minket a rothadó narancsligetből.
Most ketten állunk idekint.
Fakón reszketnek szemgolyóidban
a beléfagyott könnyek.
Szorosabbra húzod válladon a drótkerítést.
Holland kuzin – ez vagyunk mi.
A korrupciót krákogó posztszovjet lombfúvó
átlőtte a szívünk felett.
Lázálmaink vannak:
angolul beszélünk és euróért dolgozunk.
Majd felkelünk és teszünk, hogy
angolul beszéljünk és euróért dolgozzunk.
De én mégis szeretlek.
– Szeretni akarlak. –
De téged bevágtak egy fekete furgonba
megkötöztek, lilára pofoztak és mikor felemelted
bíbor teliholddá dagadt fejed
nem levegőt fújtál ki, hanem néma sikolyokat.
Remegő kezeiddel kerestél láthatatlan kapaszkodókat
a piszkosfehér falon,
de helyette erős markok szorítása csüngött beléd.
A házelnök kérésére mártózott meg romjaidban a frakció.
Mi a plexin túlról néztük
önkielégült nyögéseikbe vesző
alárendelt hervadásodat.
Kiszolgálták magukat veled.
Nem tudtuk betörni érted.
Hiába vonultunk ki utcákra, terekre és hidakra
onnan nevettek ránk.
Ott lettünk ellenzék-szponzorált soros bérencek.
Téged műremekké tettek.
Már mellrákos mellszobor vagy.
Daganatod pedig a jövőnk hiánya.
És mi, mint rothadó testben
osztódni megszűnt sejtek
elvágyunk részünkből.