Nem Orbán (kormányfő, Viktor) volt az egyetlen, aki nem tapsolt Zelenszkij (elnök, Volodimir) bevonulásakor. Az első sorban ott állt Iohannis (elnök, Klaus), és nem tapsolt. Ám Verhofstadt (EP-képviselő, Guy) csak az Orbánt elmarasztaló bejegyzést vette észre a Twitteren, hogy megállapítsa, ‘56 szelleme végleg elhagyta a magyar rezsimet. Romániát mi hagyhatná el? ‘89 szelleme? Vagy az Ukrajnával szolidárisabb Romániának nincs ebben a helyzetben hivatkozható szelleme?
Akkor nem számít, hogy Orbán nem tapsolt? De, számít. Akkor is számít, ha a nyugati képviselők zöme is felszínes, közhelyes és ócska tapló – pl. az említett Verhofstadt, vagy a kínos, és lemondásáig egyre kínosabb jelentéstevő, a magyar titkosszolgálatokat en bloc hazaárulónak nevező, később magyarázkodó Delbos-Corfield (EP-képviselő, Gwendoline) –, mint bármelyik keleti társuk. Ez ilyen szakma.
Számít a nemtapsolás. Számítanak a gesztusok. Ezért tartott olyan sokáig, amíg Novák (államfő, Katalin) elutazott a szomszédos ország újra és újra támadott fővárosába, ezért sietett Kijevbe az ellenzék, és ezért igyekezett ugyanezen ellenzék – a jóízlés veszélyesen keskeny mezsgyéjén egyensúlyozva – abban versengeni, hogy melyikük vitt először segélyt Ukrajnába. (Az üzengetésbe nem beszálló Magyar Kétfarkú Kutya Párt volt az első, egyébként.) Ezért hallani a kínos mondatokat, hogy azért viszünk segélyt, mert nem vagyunk Orbán. Megette a fene, ha ezt magyarázni kell.
Számítanak a gesztusok, ezért ismételte meg Orbán, hogy nem lesz változás, Ukrajna nem számíthat közvetlen katonai segítségre Magyarországtól. Nem hiszem, hogy Orbán kényszerpályán lenne, Orbán ott van, ahol lenni szeretne.
Abban bízva, hogy jól tette meg a zsetonjait.
Brüsszelben Orbán nem tehetett mást. Nem kezdhetett el tapsolni annak, akit a kormányhű, az orosz érvekre több, mint nyitott média nagy része egy éve savaz. Annyit tehetett, amennyit tett. Nem tapsolt, becsukta a szemét, hátha észre sem veszik, hogy ott volt. És, ha jobban belegondolunk, ott se volt.