Ugye tudják, mi a „fehér elefánt” a pszichológiában? Ha elhangzik: „ne gondolj a fehér elefántra!”, hétszentség, hogy ki sem tudjuk űzni a fejünkből. Daniel Wegner, a Harvard professzora ezt az agy iróniájának nevezte. Mintha a tudatunk gúnyolódna velünk: amit el akarunk hessenteni, az ragad meg legjobban bennünk.
Az ellenzék fehér elefántja az együttműködés. Vagy megegyezés, összehangolás, hívjuk, ahogy akarjuk, ha az „összefogás” szót lejáratottnak érezzük. A múlt hétvégi ellenzéki terepszemlén a négy párt közül három (az MSZP a többiektől eltérő stratégiát hirdetett) leginkább azt hangsúlyozta, hogy ez most nem időszerű, ne erről beszéljünk, ez tévútra visz. Kedves választó, kedves sajtó, légy szíves, ne gondolj a fehér elefántra! Ne kérdezd: hogy a jó égbe’ lesz akár egyetlen ellenzéki polgármester, ha a pártok egymás ellen indulnak. Aztán méltatlankodtak, hogy a média természetesen a fehér elefánton, a versenytársakat ért csípéseken-szúrásokon rágódik. Amelyekkel egyébként semmi bajom – miért ne mondhatnának egymásról véleményt. Ha… Ha közben nem kerülgetik a fehér elefántot, és leszögezik: igen, tudják, hogy legalább az önkormányzati választásokon egyetlen jelöltet kell kiállítaniuk a Fidesz és csendestársa: a Mi Hazánk ellen.
Én sem kívánom, hogy mostantól kizárólag a fehér elefánt szőrszálainak számolgatásával (és hasogatásával) foglalkozzanak. Ahelyett, hogy világossá tennék: elefánttal vagy anélkül, de merre haladnának.
Hiba volt 2022-ben önmagában az összefogástól csodát várni, pláne, hogy sok helyen foszladozott.
Az ellenzék leginkább a kormányzóképesség vizsgáján bukott el egy olyan válság közepén, amikor ez mindennél jobban felértékelődött. A kormányzóképességen viszont nem önmagában az együttműködés, hanem éppen ennek bajai ütöttek léket. Hogyan várjanak azoktól működő kormánykoalíciót, akik az ellenzéki koalíciót is döcögve működtetik?
Persze még ez az ellenzék is jobb kormányt alkotott volna, mint a mostani. Nem kommunikált volna ilyen sima szájjal, de a kormányzás alapfeladataiban: szociális segítségben, az oktatás középpontba helyezésében, külső és belső párbeszédképességben, (így az uniós együttműködésben is) másképp, jobban teljesített volna.
Értem, és egyet is értek vele, hogy akik együttműködésre lépnek, azoknak jól olvasható, azonosításra alkalmas névjegyet kell az asztalra tenniük: kik ők, és mit akarnak. Ehhez azonban közös asztal kell, ahová a névjegyek kerülnek. Rosszul esik, hogy hülyének nézik a választót, és „nicht vor dem Kind” alapon erről nem beszélnek, sőt eljátsszák, hogy ezt aztán soha többet…
A hétvégén négy párt lépett a színpadra. Az MSZP baloldali és együttműködést akaró, az LMP zöld és jelenleg külön úton járó, a „merjünk kis párt lenni” kimondatlan filozófiáját követő közösségként mutatkozott be. A Momentum mintha az először Márki-Zay által meghirdetett „ellenzékváltás” másfajta, 2.0 változatára vállalkozna. Leszállva a „régi ellenzéki vonatról”, (ebben van igazsága), magát látja egy új vonat mozdonyvezetői fülkéjében. A DK továbbra is saját pártját kínálja az együttműködés keretének: „A Fidesszel szemben mindenki a mi oldalunkon!” Ebbe a jelek szerint számára még belefér a (nagyobb) DK és a (kisebb) Momentum valamikori koalíciója, a többieket viszont -ahogy kongresszusán az átlépőket- saját színpadán vonultatná fel.
Épp csak a fehér elefántról nincs szó: mi legyen az önkormányzati választáson. Egyetlen pártvezetőt sem nézek tökkelütöttnek, biztos vagyok benne: tudják, hogy civil- vagy pártkeretben, de közös jelöltek kellenek, vagy minimum a kitérés egymás útjából. Ez sem garanciája az eredménynek, de sine qua non-ja. Aki nem akar előválasztást (bár nem értem, miért bízna jobban a választó a lesajnált pártok alkuiban, mint a saját voksában), annak pláne tárgyalásokon át vezet ide az útja. Ők is tudják. De ha nem mondják ki, az amúgyis csalódott választó végképp elveszti hitét a siker lehetőségében.
Értem az ellenzéki vezetők megoldóképletét: ha két feladat van -verseny és együttműködés- akkor tekintsük ezt két szakasznak. Most saját világképet alkotunk, külön identitást mutatunk fel, és majd a második szakaszban kitaláljuk a közös fellépés módját. (Gyurcsány: „Az ellenzéki összefogás … egyelőre nem is kell, hogy éljen, majd élni fog, mikor eljön az idő”). Csakhogy közben itt a magára hagyott választó, aki mindkét feladat felől nyugodt akar lenni. És jelenleg nem az.
Intelligens ember és párt tud párhuzamosan is két teendőre figyelni. (Kérdezzenek meg erről bármely anyukát!) Ha a pártok programot-karaktert építenek, miért ne tehetnék ezt közös terepen vitatkozva? Miért ne lehetne alternatív parlamentben, kerekasztalnál, bárhol, megvitatni, ki miben gondol mást Európáról, globalizációról, árstopról, rezsitámogatásról? A közös asztal ténye világossá tenné, de ki is kell mondaniuk: tudják, hogy egymásra vannak utalva.
A „fehér elefánt” jelenségről olvastam az intelmet egy pszichológiai ismeretterjesztésben: „Ne cicózz a tudatalattiddal!”
Kedves pártok, ne cicózzatok velünk!
—
A cikkben megjelenő vélemények nem feltétlenül tükrözik szerkesztőségünk álláspontját. Lapunk fenntartja magának a jogot a beérkező írások szerkesztésére, rövidítésére.