Nyomorúságos, koromfekete falú lyuk, de két ember az otthonának nevezi. Plédekkel szigetelt ajtó és, amíg a maroknyi fa tart, vashordóból eszkábált kályha nyújt menedéket. „Legalább meleg van” – ez az első gondolatom, amint belépek a metsző fagyból. Később, újra kint, az épület árnyékából a biztató februári napsütésbe menekülve azon töprengek, melyik lehet a nagyobb kín, a gyomrot maró éhség, vagy tüzelő híján a csontot fájdító hideg. A világ szerencsésebb részéhez tartozom, mindkettőt csak ideig-óráig tapasztalom egy kihagyott étkezés, vagy rosszul megválasztott öltözék miatt. És nekem mindig van kiút.
Ezen a télen eddig közel száz ember fagyott halálra hazánkban. Többségük idős, akik fűtetlen helyiségekben haltak meg, de akadnak középkorúak is az áldozatok között, akiket a szabadban ért a végzet. A szerencsétlenül jártak között akad nagyon sok, akik nem maguk hívták ki a sorsot. Akik próbálták a fejüket a víz felett tartani, de lassan felemésztették saját erejüket, elvesztették a hitüket, letettek arról, hogy segítséget kapjanak. Évről-évre nő azon honfitársaink száma, akik ilyen rettenetes körülmények között hagyják el a földi világot. Szakértők szerint sűrűbbre kellene szőni a szociális hálót ahhoz, hogy ilyen ne történhessen meg. Ez így van, de a saját felelősségünkről sem árt megemlékezni. Odalépünk a földön fekvőhöz? Feltűnik, ha egy szomszéd napok óta nem nyit ajtót?
Vacogva meghalni, mint Andersen kis gyufaárus lánya – hogy történhet ez meg Európa közepén, abban a korban, amikor komoly tanulmányok készülnek arról, hogyan lehetne kolonizálni a vörös bolygót? A nagyívű tervről hallva egyik kézzel mindig kalapot emelek a tudomány előtt, a másikkal kérdő gesztust teszek: ne próbáljunk meg előbb ezen a planétán emberként élni?