M. Night Shyamalan a kortás filmtörténet legnagyobb pókerjátékosa. 1999-ben bemutatott A hatodik érzék című thrillere után ő számított az új Hitchcocknak, aki megfejeli a műveit némi természetfeletti erőkkel, illetve a film végén egy pofonnal felérő csavarral kedveskedik a nézőnek. A suspense nagymesterétől ezen felül átvette azt a szokást is, hogy önmagára oszt egy-egy cameo szerepet, mint afféle védjegy.
A zseni besorolást meg tudta hosszabbítani A sebezhetetlen című, a szuperhős filmek műfaját újragomboló, valóban lehengerlő alkotással. Aztán jött A falu, amikor már azt mondtuk, hogy valami mégsem stimmel. Aztán következett a kiábrándító fércművek sora és szép lassan oda jutott M. Night Shyamalan, hogy ha jött egy újabb filmje, akkor már az volt az első reakció, hogy biztosan meg szeretném nézni? Persze, volt egy-két visszatérés, mint például a 2016-os Széttörve, melynek, azon túl, hogy végre ismét egy jó film volt, a legnagyobb erénye, hogy felfedezte a mozgóképes világnak Anya Taylor-Joy-t. Mindemellett Shyamalan szép lassan önállósította magát, producer is lett, és független alkotóként működik, aki a stúdiókat csak forgalmazóként használja.
Egyszóval elvi szinten őt díjaznunk kellene, hogy egy egyéni hang a szuperhősfilmek korában. Ám ha esztétikai szigorral nézünk rá, akkor egy formulát újrahasznosítő iparosként kell besorolni.
Legújabb mozis projektje, a Kopogás a kunyhóban pont efféle zavarba ejtő hibrid, mely inkább megosztó, mint jó. Olvastam olyat, hogy ez az életmű legjobb filmje – ez nyilván hülyeség. Ám láttam olyat is, hogy a legrosszabb, nyilván ez sem igaz. Kritikát írni róla nem túl hálás feladat. Most is, mint a legtöbb estben, egy végső csavarra fel építi Shyamalan a filmet.
A cselekmény egy meleg családra koncentrál: Eric (Jonathan Groff) és Andrew (Ben Aldridge) a fogadott lányukkal, Wennel (Kristen Cui) egy tóparti kunyhóba utaznak eltölteni pár napot, amikor a háznál négy ember jelenik meg kezükben furcsa fegyverekkel. A trió megpróbálja elbarikádozni magát, de nem várt vendégeik hamarosan bejutnak a házba: a két férfit megkötözik, majd előadják miért is jöttek.
A családnak önkéntesen fel kell áldoznia egyik tagjukat, különben vége lesz a világnak. Méghozzá nagyon csúnya módon.
Jó nagy baromság az egész és ha nem Shyamalan filmről lenne szó, akkor azonnal azt gondolnám, hogy az egész kamu, de nála gyakori a világvége, így valahogy a filmen végig döcög némi feszültség.
Jellemző, hogy a film legnagyobb szenzációja az agresszorok vezetőjeként fellépő Leonardot alakító Dave Bautista. Olvastam, végre bizonyította, hogy pankrátori múltja ellenére nagy színész. Akárhogy is szuggeráltam a vásznat, én nem láttam benne a színészt, sokkal inkább egy trollkodást Shymalan részéről.
Ad neki egy szerepet, melyben a fizikai vizuális brutalitása nem számít, sőt inkább ő itt a legjámborabb figura.
Egyszóval a szituáció tényleg furcsa, de a nagy alakítás nem volt meg mögötte. Amúgy meg miért is kellett volna? M. Night Shyamalan életműve kapcsán a művészet gyanúja sosem vetődött még fel.
