Két kormány szidhatja egymást orrba-szájba. Nem mindegy, kié ebben a felelősség, kinek van igaza a konkrét vitában, (ez elég világos az ukrán és a magyar vezetők konfliktusaiban), de a tévedéseket egy politikai kijózanodás helyrehozhatja. A tragédia ott kezdődik, ha sikerül a két néppel is megutáltatni egymást, ha az utálkozás állampolgári szintre terül szét. Az már nehezebben visszafordítható.
Ilyesmi történik az ukrán-magyar viszonyban. Nem vitás, hogy szégyenletes a magyar kormány lavírozása a szolidáris Európa és az agresszor Putyin között, a békeszólamok mögé rejtett üzenet, amely szerint a vérző Ukrajnát magára kellene hagyni, hadd legyen a hódítók martaléka. Hadd kapjon ettől vérszemet a támadó, hadd tekintse a fegyveres háborút más problémáiban is célszerű módszernek.
Ettől még nyugodtan el lehet ismerni, hogy a most befejeződő ukrán nemzetté válás felszínre hoz olyat is, amit nem szívesen látunk. Nacionalista hangokat, egyesekben a vétlenekre is kiterjedő orosz- vagy magyarellenességet. Ezekkel szemben kell is, lehet is kritikusnak lenni, épp valamilyen közös jövő érdekében. Nem kell Banderát megszeretni ahhoz, hogy az ember szolidáris legyen a megtámadottal, és tisztelje honvédő harcát. Ahogy egyetlen környező országtól sem várom el, hogy osztozzon a magyar kormány szépen épülő Horthy-kultuszában, Nagy-Magyarországgal való, a történelmi emlékek ébrentartásán jóval túlmenő kacérkodásában. Én magyarként sem osztozom.
A magyar államnak nincs sok sikeres tapasztalata a szomszédsági politikában és emóciókban. Horthyék „nem, nem soha” politikája nemzeti tragédiához vezetett. Később a Kádár-korszak az internacionalizmus mindent befedő ernyője alá próbálta beseperni a bajokat, némi összekacsintással empatizálva a magyar kisebbségekért joggal aggódókkal. Hatott, ameddig hatott. Utána Antallék a független Ukrajna elsőként való elismerésével, majd tágabb körben a visegrádi négyek összehozásával keresték a megoldást, a Horn-kormány pedig a kétoldalú alapszerződésekkel. A kétezres években úgy tűnt, a régió legtöbb országának uniós csatlakozása a határok eljelentéktelenedésével leveszi napirendről a kérdést. De az érzelmek nem gyógyulnak ilyen könnyen.
Éppen ezért kellene nagyon vigyázni, hogy a látszólag politikai kérdés (milyen szövetségeseket keressen az Orbán-kormány) ne csapjon át a két szomszéd, ukrán és magyar egymást gyűlölő érzelmi háborújába. Az ilyen háború mindig tovább tart, mint a fegyveres. Ukrajna itt marad a szomszédunkban, ha csak nem annak drukkol valaki, hogy végképp feldúlják, államiságát felszámolják. De erre még Orbán is azt mondja, hogy nem érdekünk. Hogy él majd egymás mellett két nép, amelynek egy része belesodródik egymás utálatába?
Vigyázni kellene, nemcsak erkölcsi okokból, hanem józan önérdekből is. Ám a kormány az ellenkezőjét teszi. Politikai-hatalmi érdekből nemcsak eltűri, emberei és orgánumai segítségével szítja is az ukrángyűlöletet. Persze csak azokban, akikre befolyással van, vagyis saját táborában. De ott gátlástalanul. Szórja, szóratja a gyűlöletmagvakat. Ne becsüljük le a hatást. Megfigyelhettük, hogyan sikerült a korábban szemellenzősen elfogult, általánosító, még az orosz kultúrát is kétségbe vonó oroszellenes csoportokat -amelyeknek legalább a történelmi tapasztalatai érthetőek voltak- ugyanilyen vakon és elfogultan „oroszbaráttá”, pontosabban Putyin-baráttá tenniük.
De az Európa-ellenes küzdelemben, a keleti diktatúrák iránti, messze nemcsak gazdasági vonzalom hevületében tovább kellett menniük. Nemcsak az „oroszokat” kell szeretni, hanem az „ukránokat” lenézni,
utálni is. Amire persze onnan is jönnek hasonló válaszok, olykor nemcsak reakciók, hanem akciók is. Orbán legutóbbi felelőtlen (vagy szándékos?) szövegelése a „senki földje” Ukrajnáról épp olyan elfogadhatatlan, mint a dnyiprói polgármester „ribancarcozó” válasza. Nem is a ribancarcozás okán -az csak feleslegesen durva-, hanem a keleti eredet megalázásnak szánt emlegetése, a finoman szólva is egyoldalú történelemlátás, a fenyegetés miatt.
Nyilván más súlycsoportba tartozik egy miniszterelnök látszólag szalonképes, de egy élethalál harcát vívó országot hátbaszúró megszólalása, mint egy helyi polgármester otrombasága. De mindkettő figyelmeztető jel: hová jutottunk, hová juthatunk. A kormányhoz képest elenyésző, de mégiscsak ártó botlásai korábban az ellenzéki közvéleménynek is voltak, amikor a választási csalásokon joggal felháborodva általánosítva „ukránozott”. Most azonban szervezett hadjáratról van szó. A kormány kiszervezi a gyűlőletmagvak elvetésének munkáját médiabirodalmába. Meghívott „szakértők” uszítanak a „nem létező” ukrán nyelv, kultúra és állam ellen, a Magyar Nemzet újságírója ír fb bejegyzést a „sátáni gonoszsággal kreált műállamról”, a Pesti Srácok jelentet meg írást a (később finomított) „Ukrajna mellé állni hazaárulás” címmel. És jön a szokásos kommentáradat a „pofátlan” ukránokról és zsidó vezérükől, „rohadt, soviniszta tetvekről”, „mocsok népről”.
Szépen kelnek ki a gyűlöletmagvak, locsolgatják is őket rendesen. Ki fogja kigyomlálni őket?
—
A cikkben megjelenő vélemények nem feltétlenül tükrözik szerkesztőségünk álláspontját. Lapunk fenntartja magának a jogot a beérkező írások szerkesztésére, rövidítésére.