Csak a napokban kaptam meg, de már végig is száguldottam egy csodálatos könyv lapjain, amely dokumentumok, kortársi beszámolók és szerzői kutatói eredmények, tapasztalatok összessége arról, hogy milyen zeneművek születtek a nácik haláltáboraiban.
Merthogy a lágerekben, ahol a történelem legrettenetesebb bűntette zajlott, időről időre fölhangzott egy-egy dal, egy-egy dallam, egy-egy új melódia a halálra szánt foglyok lelkében, s csodák csodája, ezek a lágerbéli kompozíciókból nem kevés fönn is maradt.
A könyv szerzője Francesco Lotoro, címe ez: Egy dal fogja megmenteni a világot; a magyar fordítás Lelik Krisztina munkája, s az Európa Kiadónál jelent meg pár hónapja. Én csak a napokban szereztem tudomást róla, de ha tudtam volna, hogy már múlt év novemberében megjelent, nem lett volna olyan szörnyű decemberem és januárom, amilyen volt. (Csak adalék, hogy értsék: a bipoláris depresszióm lejtmeneti szakaszában egy hét alatt sikerült 75 kilóról 69 kilósra fogynom, pedig eszem ágában sem volt fogyókúrázni, csak éppen sehol sem leltem az eszem ágát…)
Mindenesetre ez a csodálatos, megrendítő és letaglózó könyv olyan erőt adott az elmúlt napokban, hogy azt gyanítom, a hiányzó pluszkilók hamarosan visszajönnek. Hát mit szenvelgek én itt jódolgomban Budapesten, mit szenvedek én azokhoz képest, akik a lágerekben várták a halált?
Rendben, persze, jó dolgom éppen nincsen, eredményeképpen bizonyos közpolitikai intézkedéseknek, melyekre most nem térek ki, ha elolvassák a Népszavát az elejétől a végéig minden egyes nap, akkor tudják, hogy miről beszélek, s azt is tudják, hogy miképpen érzem magam Magyarország tehetetlen állampolgáraként. De mondom, Lotoro említett könyve erőt adott.
Főleg az a Saul Dreier nevű holokauszttúlélő, aki 95 éves volt, amikor az olasz szerző beszélgetett vele az Egyesült Államokban. Saul 1925-ben született Krakkóban, s kora ellenére kirobbanó formában volt a Lotoróval való találkozás idején. Egy másik holokauszttúlélővel, egy tangóharmonikással megalapította a Holocaust Survivor Band nevű zenekart, amelyben Saul a dobos, s amely együttes (keressenek csak rá a YouTube-on) körbeturnézta az Egyesült Államokat, s még Lengyelországban is felléptek. Saul Dreier arcán lefegyverzően boldog mosoly fénylik a dobok mögött, de igazán csak akkor tudjuk értékelni a csaknem 100 éves ember lelki- és testi erejét, amikor táncolni látjuk.
Lotoro könyve az, amelyet a depresszióban szenvedő sorstársaimnak a gyógyszerek mellé kötelező érvénnyel felírnék receptre. S nem lehetünk kevesen, a bipoláris depressziót magyar népbetegségnek tartom, nincsenek reprezentatív felméréseim, de az utcákat járva azt látom: dermedt tekintetű honpolgárok bolyonganak olyan komor arccal, mintha egykori, vagy tán soha nem is létezett boldog életük füstölgő romjai között vezetne az útjuk napról napra a reménytelen jövő felé.
De ez a könyv: segít. Megtanuljuk belőle, hogy ha a lágerben megszülettek a dalok, akkor talán az életünk romhalmazai között is van remény.
Talán.