- Szántó T. Gábor: Árnyékban

Tavasztól őszig, reggeltől estig széles napernyők terebélyesednek a Pozsonyi úti söröző előtt. Éjszakára, amikor kiürül és elcsendesedik Újlipótváros főutcája, összecsukják őket, s mint ázott szomorúfüzek lombjai, úgy lógnak reggelig, amikor újra kinyílnak, akár a virágok szirmai. Ha jobb kedvemben olykor elszabadul fantáziám, elképzelem, amint a napernyőket modern érzékelőkkel látják el, melyekkel maguktól követik a napot, máskor meg, amikor haragszom az emberekre, az jár a fejemben, hogy az ernyők, napraforgó tányérjaihoz hasonlóan, egyszer csak önálló életre kelnek, mozogni kezdenek, és fittyet hányva gazdáikra és rendeltetésükre, nem látják el a továbbiakban feladatukat, hanem a fizika törvényeivel szembeszegülve száznyolcvan fokos fordulatot tesznek, és felszabadulva az emberi uralom alól, öblükkel a nap felé fordulnak.
Másrészt viszont, a realitásokhoz visszatérve, forró nyarakon megnyugtató látni a magamfajta érzékeny bőrű embernek, hogy van hová bújni a falánk napsugarak elől, melyek áthevítik az aszfaltot és a házfalakat, hogy még éjszaka is ontják a meleget.
Ezek alatt a napernyők alatt azonban, pláne, ha rendszeresen locsolják az aszfaltot a jótékony árnyékban, némi enyhület vár a tikkadtakra, ezért az is megáll egy-két percre, akinek nincs kedve vagy ideje hosszasabban elidőzni, legfeljebb pár szót váltani ismerősökkel, akik épp ott iszogatnak.
Almásit, a színészt mindig megtalálni itt azokban az órákban, amikor közeledik az este, de még nincs egészen sötét. Kis kompánia közepén ül, és mesél. Ha netán nem akad közönsége, akkor szomorú, de ahogy meglát, felderül és integet, mert tudja, leülök mellé néhány percre, hogy lenyűgözve hallgassam, ahogy történetté válik benne minden, amit valaha átélt. Almásinak valójában írónak kellett volna lennie, ehelyett tucatnyi más foglalkozást űzött, miután elhagyta a színészi pályát, így tett szert annyi emberi tapasztalatra, ami több írónak is elegendő volna, bennem pedig este, munkám végeztén csitul a létezésemmel kapcsolatos örök elégedetlenség és sietség, és van türelmem meghallgatni őt.
Mindig mosolyog, amikor beszél, mintha a beszélgetés, pontosabban a beszélgetés lehetősége, hogy szólhat egy másik emberhez, és megoszthatja vele tapasztalatait, felvidítaná. Mert a tapasztalatai nem a legderűsebbek.
– Tudja, azért az szomorú, hogy bármerre mentem, mindig huncutsággal találkoztam. És maga már tudja, hogy megfordultam egy-két helyen, de szinte mindenütt ugyanazt láttam. Tudom, meséltem már erről, de van még mit. A múltkor megkérdezte, hogy lehet az, hogy nekem annyi munkahelyem volt, és azon élcelődött, hogy képtelen voltam megmaradni egy helyen, mert vándormadár vagyok. Én akkor hazamentem, gondolkodtam, és az jutott eszembe, hogy egy idő után sehol nem bírtam elviselni azt, hogy hülyének néznek, vagy kinéznek maguk közül, csak azért, mert én tisztességes akartam maradni.
Elhallgat, iszik egyet a söréből, megtörli a száját, és megrázza a fejét.
– Mondjak példákat? Például, amikor a fuvarozásban dolgoztam forgalmistaként… Jöttek-mentek a teherautók, és a sofőrök mind igyekeztek jóban lenni a forgalmistákkal. A téglaszállítás nem volt jó buli, a hússzállítás igen. Amikor üresen ment a kocsi, beült a mitfárer a sofőr mellé a mérlegen, amikor tele volt hússal, akkor meg kiszállt, és a kocsi mellett állt. Gondoljon bele, így, mondjuk, nyolcvan kiló húst lehetett lenyúlni szállítmányonként. Na persze kellettek hozzá azok is, akik félrenéztek a mérlegelésnél. És persze mind kaptak a szajréból: a sofőrök mellett a diszpécserek is, és a kocsikísérők is, na meg azok, akik a mérleget kezelték – bólogat sokatmondóan, és megint kortyol a poharából.
– Ne higgye, hogy ez valami prolivircsaft, vagy hogy csak helyi jelenség – legyint. – Vagy hogy aki iskolázott, az jobb volna. Legfeljebb kifinomultabb. Amikor már a számítástechnikában utaztam, és programozók dolgoztak a kezem alatt, akkor egy német partner akart meggyőzni, hogy a harmincöt márkás munkaórát engedjem le harminckettőre, és ő munkaóránként betesz nekem egy márka jutalmat a megtakarításért egy német bankszámlára. Kérdeztem, mi az, hogy jutalom? Hát ez korrupció! Ismertem olyan, igen magas beosztású embert, akinek a fia belement egy ilyen üzletbe. Aztán jött egy másik partner egy jobb ajánlattal, elkezdett velük seftelni, mire a korábbi beszállító írt egy levelet a főnökének, hogy nem értik, mi történhetett, ők mindig precízen átutalták az összeget erre és erre a számlára… Lebuktatták, ő meg felkötötte magát. Mentem volna bele ilyen üzletekbe?
Elhallgat megint, kihörpinti a sör utolsó kortyait, és szórakozottan néz az üres pohárba.
– A legjobb történetem még akkorról való, amikor kocsikísérő voltam – csóválja a fejét. – Álltunk a Nyugati pályaudvar tehervagonjai­nál, rakodtak. Látott a sofőr egy csákányt nekitámasztva az indóház falának. Körülnézett, és minthogy azt hitte, senki nem látja, feldobta a platóra. Térültünk-fordultunk, mire visszamentünk a kocsihoz, eltűnt a csákány. Eszeveszetten üvöltözött, hogy meglopták, és hogy ezek a rakodómunkások micsoda tolvaj banda! Még cigányozott is. Na, akkor nem álltam meg szó nélkül – csap az asztalra –, üvöltöttem vele én is egy sort, hogy a lopott csákánya miatt ágál.
Feláll, zsebéből előkotor egy ötszázast, fizet a pultnál. A körútig még együtt megyünk. Ott szembefordul velem, és szomorúan néz rám.
– Nem mondtam magának igazat. Nem tisztességes akartam maradni. Illetve nem volt ez nálam tudatos, szilárd, elvi meggyőződés… Valahogy alkatilag voltam képtelen a huncutságra. Nem itt tartanék ma, ha éltem volna a lehetőségekkel, mint mások.