Öregek
Utolsó erejükkel lebontották az épületet.
A váróban csend honolt, egészen addig, míg
tömbjeiből virágokat nem kezdtek faragni.
Befestették őket, majd kérges marokkal, remegő
kézzel várták a tavaszt.
Szorosan összeültek a kőkerítés mentén,
betonpadon egymást melegítve így, nyirkos rongyaikban.
A menetrendben ugyan nem szerepelt,
vagy párás szemükkel csak ők nem látták –
de eddig még minden évben
megérkezett ez a vonat is.
Sosem szálltak fel.
Esti ima
Amikor a szeme alatti táskákból
wc-papírral igyekezett felitatni a sós könnyet,
az olyan volt, mintha valaki a tengervizet
vezetné el a szikkadt virágföldek felé.
Emberi hangot közlésszándékkal már régóta
nem adott ki magából, inkább csak csuklásszerű volt,
mikor rátört valami a múltból. Talán emlékezett ilyenkor –
mindig olyan volt, mint aki vár valamire,
valakire, akit régen nem látott. Három fiát veszítette,
ezt mondták róla a telepen.
Vacsora közben gyakran fényesebb
volt a szeme, úgy hittük, ilyenkor imádkozott –
az áhítatnak rendszerint az vetett véget, mikor a jeges szél
rácsapta korhadozó tokjára a konyhaajtót.
Az ÁFÉSZ-bolt melletti portán kétévente hízót
öltek, ilyenkor újságpapírba csavarva kapott két szál
kolbászt. Nekünk adta, sosem evett belőle.
Az újságokat szenvedélyesen gyűjtötte: tudta,
kell a kapcsolat a külvilággal. A képeket gondosan
kitépte, a maradékkal az ablakok alatti réseket
próbálta betömködni. Imára görnyedve találtunk rá,
kékült ujjai rosariumot szorongattak.
