Mi a gond az akkumulátorgyárakkal?
Az, hogy nemcsak környezetrombolóak, de a gazdasági felzárkózást sem segítik. Magyarország nem fejleszt akkumulátort, nem hazai kutatáson alapul a vállalkozás, nem itthoni cégeknek jelent bevételt, pusztán arról van szó, hogy ázsiai országok idetelepítik az akkumulátorgyártásukat. A globális értékláncokban mindig a gyártási folyamatoknak van a legkisebb hozzáadott értéke, a haszon általában a kutatás-fejlesztésben és az értékesítésben összpontosul. Ezek az üzemek értékes földeket vesznek el, amelyeket lehetne jobb célokra is használni. Az akkumulátorgyártás energiafaló ágazat - 40-60 kW óra energia kell 1 kW óra akkumulátorkapacitás előállításához - ugyanakkor Magyarország egy energiaszegény ország: vagyis a hiányzó energiát importálni kell. A Nemzeti Akkumulátor Stratégia szerint 30 százalékkal növekszik az épülő akkumulátorgyárak miatt Magyarország energiaszükséglete 2030-ra. Vagyis részben miattuk továbbra is kiszolgáltatottak maradunk az orosz energiának, vagy máshonnan kell behoznunk.
Miközben tudjuk, hogy a hazai áramellátásért felelős villamosenergia-hálózat kapacitása is véges.
A debreceni beruházás kapcsán mintha most kezdenének rájönni: egyharmad paksnyi erőművet kellene ahhoz felépíteni, hogy a CATL energiaigényét fedezni tudják. A jelenlegi elektromos hálózat már a lakossági napelem-rátöltést sem bírja, hogyan lenne képes egy akkumulátorgyár hatalmas áramigényét kiszolgálni. Ha van reménysugár ebben az akkumulátor-nagyhatalmat vizionáló történetben, akkor az az, hogy a beruházók láthatóan nem mérték fel Magyarország energiaadottságait, mielőtt a fejlesztésbe belekezdtek.
A debreceni közmeghallgatásokon kiderült: a lakosság leginkább a vízkészletek miatt aggódik.
A klímaváltozás miatt az aszályok egyre gyakoribbak lesznek, s víz felhasználása kapcsán választani kell, hogy a maradék vizeinket – s itt nem feltétlenül az ivóvízről van szó - akkumulátorgyártásra, vagy inkább öntözésre, és a kiszáradó tavak rehabilitálása fordítsuk. Lehet, hogy Debrecenben most még van víz, de ha északi szomszédaink víztározókat építenek, mert ők is készülnek a klímaváltozásra, akkor sokkal kevesebb érkezik majd be az országba. Most azt látjuk, hogy miközben a csőtörések megjavítására, modernizációra vagy a Velencei tó helyreállítására nincs pénz, addig a gödi, a komáromi vagy az iváncsai akkumulátorgyár vízellátására van.
Honnan lesz munkaerő az épülő akkumulátorgyárakba?
Debrecen már most munkaerőhiánnyal küzd, épp ezért hamis az az ígéret, hogy a gyárak felépítésével majd helyben maradnak a fiatalok. A kormány folyamatosan lazítja azokat a szabályokat, hogy honnan jöhetnek Magyarországra dolgozni vendégmunkások. Egyre több vendégmunkás érkezik, s számukra is ki kell építeni az infrastruktúrát – megjegyzem, a migrációs riogatás miatt ez egy különösen érzékeny terület lett. Zömük Ázsiából érkezik, jellemzően Vietnamból, Indiából, Kínából, Törökországból, Mongóliából, a Fülöp-szigetekről, és valójában a kormány az ő foglalkoztatásukhoz nyújt elképesztő mértékű munkahelyteremtő támogatást. S miközben a magyar adófizetők pénzét erre költi az állam, addig a hazai oktatásra, szociális ellátásra és egészségügyre nem jut elég forrás.
Ha ilyen sok hátránnyal jár, miért jó az államnak, hogy ilyen beruházásokat ösztönöz?
Világos pénzügyi adatokat ezekben az ügyekben sajnos nem látunk. Jómagam közgazdászként az elérhető adatok alapján elvégeztem egy kalkulációt, amiből számomra az derült ki, hogy a debreceni akkumulátor-gyár kapcsán a befektetett adóforintok több, mint tíz év múlva térülhetnek meg. Addigra viszont lehet, hogy már rég elavult lesz a technológia, amelyet most beindítanának. Nemcsak a megtérülés kérdéses, de az is tény, hogy az ide befektetett támogatást más területekről vonják el, máshonnan fog hiányozni ez a pénz.
Lenne ötlete, hova kellene az állam ilyen jellegű támogatásait átcsoportosítani?
Elsősorban az oktatásra. Az akkumulátorgyár ügyében is ott a paradoxon: ezrével hoznak ide alacsonyan képzett ázsiai munkásokat - egy 2021-es kimutatás szerint az adott évben kiadott munkavállalási engedélyek alapján a nálunk dolgozó vendégmunkások 46 százalékának csak általános iskolai végzettsége van –, miközben a magasan képzett magyar munkavállalók elmennek az országból. Elég meredek a kijelentés, de kvázi állami segítséggel lecserélik a népességet ezekben a régiókban. Külföldi vállalatok számára importál külföldi vendégmunkásokat a magyar adófizetők pénzéből a magyar állam. S hogy fokozzuk az abszurditást: miközben 100 milliárdos tételekben adják az állami forrásokat ezeknek a beruházásoknak, aközben az egyik legsikeresebb magyar tulajdonú multinacionális cég, a Richter tavaly december 23-án kapott egy különadót a nyakába, ami alapján az árbevételének nyolc százalékát elvonja a állam. Vagyis a sikeres, magas hozzáadott értékű, hazai munkahelyekre épülő magyar társaságtól elvesznek pénzt, az adóforintjainkból viszont támogatnak olyan ázsiai tulajdonú akkumulátorgyárakat, ahol nem magyarok dolgoznak, nem magyar a fejlesztés, ráadásul maga a beruházás környezetpusztító, s lokálisan is több tízezer ember életét keseríti meg.
Nem látni az egészben a logikát.
Abban biztos vagyok, hogy ez az egész magyar akkumulátorgyár–nagyhatalom ügy nincs rendesen végiggondolva. A kormány minden bizonnyal beleszeretett egy ötletbe, aminek az elektromos autók felfutási íve volt az alapja, s mivel Magyarországon van autóipar, gondolták, ez biztosan jól jön majd ezeknek a vállalkozásoknak. Ráadásul folyamatosan dicsekszenek azzal, hogy akkumulátorgyártó nagyhatalom vagyunk, ami voltaképpen igaz, hiszen világviszonylatban benne vagyunk az első öt országban, ha ezt a rangsort nézzük. De még a Nemzeti Akkumulátor Stratégiában sem láttam leírva, hogy ezekből a beruházásokból az országnak milyen konkrét előnye származik. Azt elfogadhatjuk, hogy globálisan a világnak szüksége van akkumulátorgyártásra, de ebből egyáltalán nem következik az, hogy a 9,6 millió lakosú, energiaszegény, munkaerőhiányban szenvedő Magyarországnak kellene az USA-val, Kínával vagy Németországgal versenyeznie ezen a téren. Ha ugyanis importálunk kell az energiát, ami az akkumulátorgyártáshoz kell, akkor értelemszerűen ez az ország nem alkalmas arra, hogy ilyen beruházásoknak helyet adjon. Nálunk sokkal inkább alkalmasabbak erre például azok a skandináv országok, amelyek abszolút a saját maguk zöld energiáiból tudják fenntartani az akkumulátorgyárak működtetését. De megjegyzem: kutatásaim szerint ezekben az országokban jellemzően a magántőke veszi vállára ezeket az üzemeket, s nem közpénzből – a debreceni gyár esetében már eddig lassan 120 milliárd forintos állami infrastrukturális támogatásról beszélhetünk –, segítik a létrejöttüket.
Rendre elhangzik a hatóságok részéről, hogy nem engedélyeznének egy környezetszennyező beruházást és szigorúan ellenőrzik majd a működésüket.
Konkrét példáink vannak ennek ellenkezőjére. Gödön, Komáromban már érzékelhető érdeksérelem éri az ottaniakat az akkumulátorgyár részéről: az üzem környezetében terjengő szúrós szag, a betemetett mérőkutak, a folyamatos zaj, az ivóvízben talált oldószerek, sorolhatnám. Eleve gond, hogy a magyar környezetvédelmi szabályozás meglehetősen laza, de még a meglévő rendelkezéseket sem fogja tudni ellenőrizni az apparátus, amelyek létszámát az utóbbi években folyamatosan nyirbálták. Ráadásul újabb milliárdokat kellene rákölteni arra, hogy az egyre gyarapodó ipari üzemek mellé a monitoring rendszert kiépítsék, enélkül viszont lehetetlenség lesz ellenőrizni, hogy a gyárak betartanak minden előírást.
Az Európai Unióban van egy rendelkezés, amely a gyártók számára előírja az újrahasznosítási kötelezettséget. Ez azt jelenti, hogy a hozzánk települt akkumulátorgyáraknak Magyarországon kell majd megsemmisíteniük a használt akkumulátorokat?
Tény, hogy azokat vissza kell venniük, és újra fel kell dolgozniuk, és ha én kínai akkumulátorgyártó lennék Magyarországon, akkor ezt bizonyára a telephelyemhez közel végeznem, hiszen az így kinyert anyagokat a lehető legközelebbről akarnám odaszállítani a gyáramhoz újbóli hasznosításra. Ne feledjük, ez is egy hulladékkezelő tevékenység, amely szintén nem tartalmaz túl sok hozzáadott értéket és innovációt, s talán még a gyártásnál is kevesebb hasznot termel. Magyarország egyszer már megpróbált a „Vas és acél országa lenni”, aztán kiderült, hogy ez nem jött be. Egy energiaszegény ország nem lehet energia-nagyhatalom. Kár, hogy 70-80 év elteltével ezt most újból el kell magyarázni a mostani döntéshozóknak.
Győrffy Dóra
Politológus-közgazdász, egyetemi tanár, az MTA Közgazdaságtudományi Bizottságának elnöke. Kutatási területe a nemzetközi és összehasonlító politikai gazdaságtan. Tanulmányait a Harvardon és a CEU-n végezte, 2009-ben habilitált és 2015-ben szerezte meg az MTA doktora fokozatot.
