Hogy egy kicsit jobban megértsük, miért habozott olyan sokáig Olaf Scholz német kancellár a Leopard tankok Ukrajnába küldése előtt, s milyen dilemmával szembesült, érdemes felidézni: napokkal a döntés megszületése előtt mutatták be a német szociáldemokraták 21 oldalas új kül- és biztonságpolitikai koncepcióját. A dokumentum kapcsán a pártnál korszakváltásról beszéltek. Az SPD-t ugyanis sokszor érte az a vád, hogy túl elnéző Oroszországgal, ez az új koncepció azonban szakítás a múlttal, azzal a stratégiával, amely szerint Oroszországot nem elítélni, hanem megérteni kell. Sőt, a dokumentum önkritikát is megfogalmaz, amely szerint már korábban fel kellett volna ismerni a Moszkvából érkező aggasztó jeleket.
De nem csak az SPD-t érte bírálat az Oroszországgal szembeni, túl pragmatikusnak tartott politika miatt, hanem a CDU-t és Angela Merkel volt kancellárt is. Scholz habozása mögött tehát nem egy politikus, vagy egyetlen párt politikáját, beidegződéseit kell keresni, hanem történelmi okokkal magyarázható rendszerszintű kérdésről van szó. Az ukrajnai háború fordulópontot jelentett Németország számára: szembe kellett néznie a traumáival, és kompromisszumos, nem ritkán fájdalmas döntéseket kellett hoznia egy a korábbiaktól gyökeresen eltérő politikáról. Méghozzá gyorsan.
Milyen traumáról van szó? Scholz vonakodása a Leopardok küldéséről a német identitást és a történelemhez való bonyolult viszonyát érintő kérdés. Sok német számára még ma is egyenesen riasztó az a kép, hogy Ukrajnában német tankok néznek szembe oroszokkal. Az idősebbek még ma is bűntudatot éreznek a nácizmus rémtettei, a Szovjetunió elleni háború miatt.
A németek többsége helyesli Ukrajna támogatásának fenntartását, még akkor is, ha ez saját életszínvonaluk csökkenésével jár, de a tankkérdésben megosztott a lakosság. Igaz, komoly regionális eltérések is megfigyelhetőek: a volt NDK területén még ma is sokkal megengedőbbek az emberek Oroszországgal szemben.
Ez a múlthoz való ambivalens viszony magyarázza, hogy a nácizmus legyőzése óta Németország másodlagos szerepet tölt be az európai és a transzatlanti biztonsági rendben, igyekszik visszafogottságot tanúsítani, az antimilitarizmust támogatja, és a kereskedelmi kapcsolatokat arra használja, hogy megnyugtassa az olyan tekintélyelvű rezsimeket, mint a volt Szovjetunió. Az ukrajnai invázió azonban nem csak megingatta, hanem romba döntötte ezt a konszenzusos koncepciót és arra kényszerítette a jelenlegi vezetést, hogy felhagyjon a struccpolitikával.
A háború kitörése óta eltelt majdnem tizenegy hónap azt mutatta, hogy Németország igenis képes a változásra, a múlttal való szembenézésre, a régi beidegződésekkel való szakításra. Ez energiapolitikájában is érzékelhető: egyik napról a másikra kellett új alapokra helyeznie ezt, amely előzőleg évtizedeken keresztül az olcsó orosz nyersanyagra épült.
Németország változik, de nem olyan gyorsan, hogy vezető szerepet töltsön be Ukrajna nehézfegyverekkel való megsegítésében, az Oroszország elleni háborúban. És ez a későbbiekben sem fog változni.