Jobb pillanataimban a kormány- és hatalomváltásról álmodok, mint színes tintákról. Hogy lesz majd egyszer egy olyan képlet és egy olyan jelölt, aki képes átütni a tehetetlenség falát. Próbálom ilyenkor megsaccolni, hogy mennyi eltakarítani való maradna a mostani rendszer után, hogyan is néz ki Augiász istállója. E tekintetben kissé pesszimista vagyok, mert néha úgy érzem, hogy helyrehozhatatlan károkat okozott a NER mind a mentalitásban, mind a társadalom szövetében, tehát nincs az a folyó, amely el tudná mosni a következményeket.
Vegyük csak azt a masszív Brüsszel-ellenességet, amit évek óta gerjeszt, és erre alapozva számolja fel az erre fogékonyakban, de talán még a bizonytalanokban is mindazt, amit az EU, Európa jelentett, jelenthetett. Amikor csatlakoztunk a klubhoz, szinte mindenki tudott volna pár soros fogalmazást írni arról, hogy miért fontos nekünk Európa, mit jelent az a szellemiség és értékrend, amelyhez tartozni szeretnénk. Mára ebből, leginkább a kormányfő frusztrált politizálása miatt, csupán gazdasági kényszer maradt, ahogy ezt a minap be is vallotta. Persze lehet Brüsszelt a fojtogató adminisztráció szimbólumaként, Kafka kastélyaként emlegetni, ám csupán erre redukálni a szerepét, ordas csúsztatás, még akkor is, ha a bürokrácia valóban nem kevés, de hát a demokrácia természetéből épp ez fakad: sok papírmunka és számtalan egyeztetés. Aki rendeleti kormányzáshoz szokott, annak ez valóban ijesztő és felesleges. Majd Atyuska megmondja.
Ennél is ijesztőbb, hogy ma már egy szó sem esik mindazon értékekről, amely összekovácsolja a klubot, amely közöséggé emelte az Uniót. És amelynek nevében oly sok eljárást folytatnak le Magyarország ellen. Azt is elfelejtette lassan mindenki, hogy ugyanezen elvekért mi is rajongtunk nem sokkal a rendszerváltás után, amikor még természetes volt, hogy ne propaganda ömöljön a tévéből, ne érje politikai nyomás a bíróságokat vagy ne legyen olyan mértékű a korrupció, hogy már lassan fel sem tűnik. Már az is szomorú, hogy emiatt Brüsszelnek kell a fenyítés különféle eszközeihez nyúlnia, és nem itthon születik meg a politikai ítélet a kormány megbuktatásával a választásokon.
Ott tartunk, hogy magunkból száműztük Brüsszelt, ezért nem is igazán értjük, hogy mit papol nekünk. Ezért is tűnik önkényeskedő, pöffeszkedő börtönőrnek, pedig csak a belső iránytűnket szeretné helyre tenni, amelyre egykor oly büszkék voltunk. Vajon van-e innen visszaút? Azok, akik most készségesen, és mindenféle kontroll nélkül szidják az EU-t, vajon meglátják-e még benne az értékközösséget? Azt a sokszínűséget, amit képvisel? Mert bizony épp ez lenne az első teendő kormányváltás esetén: új alapokat teremteni magunk alá, amelyet a NER oly ügyesen korhasztott el. Oly ügyesen relativizált, hogy ma már az érzi magát kínosan, aki ezen értékek megkérdőjelezhetetlenségéről beszél.
Európa nélküli európaiak lettünk: magányos, mogorva szigetlakók, akik lassan már nem is álmodoznak a távoli partokról, a kikötés reményéről. Pedig minden itt van karnyújtásnyira.
Persze, lehet Brüsszelt a fojtogató adminisztráció szimbólumaként, Kafka kastélyaként emlegetni, ám csupán erre redukálni a szerepét, ordas csúsztatás, még akkor is, ha a bürokrácia valóban nem kevés.