Jól meg is hosszabbítja a „tömeges bevándorlás okozta válsághelyzetet” – keveset mondunk, ha Bicskéig. Ám ezzel azért több gond is van, már azon túl, ami következik belőle: továbbra is színfalak mögött pakolgatnak százmilliárdokat ide meg oda. De leginkább oda. Miközben belecsiribúzzák a jeges rettegést szegény szerencsétlen szavazópolgárba. A rendelettervezetnek ugyanis egy szava se igaz, úgy hat-hét éve.
A bevándorlás, mint tudjuk, valójában átvándorlás. Kicsi különbség, és mégis mekkora.
Konok kis fakírnak kell ahhoz lenni, hogy valaki épeszű muszlimként ötezer kilométerrel a háta mögött a Pintér-művek vendégszeretetét akarja élvezni, ahol polgárjogot nyert a „keresztényüldözéstől való rettegés” leple alatt kérgesedő idegengyűlölet. Már-már olyan volna, mint John McClane, a kemény fejű fehér rendőr Utálom a négereket! felirattal a nyakában Harlem közepén, csak mindezt inverzben. Reciprok bőrszíntan haladóknak. A helyzet itt az, hogy jó, jó, lehetsz színes, ha nagyon muszáj és ha keresztény vagy, de mifelénk a fehér, hetero férfi a tuti (lehetsz bátran nőies, még buzis is, nincs már gendertudomány, amitől lelepleződnél/megértést kapnál), férfi tehát, aki hagymás vért eszik reggelire vesevelővel, miközben lankadatlan kommunista ármányt orront. Ötös számú párttagkönyved aligha lehet mifelénk berber fizimiskával, hodzsaszerkóban. Erős túlzás az átvándorlás tömegessége is. A vonatkozó M1-szerkesztőség ugyan ikeraranyeret szül, hogy hétről hétre igazolja, gombaként szaporodó hordák rohamozzák a déli határokat, valójában sokkal valószínűbb, hogy ugyanaz a pár ezer ember próbálkozik időről időre. Hiszen aligha életszerű, hogy idebajlódik valaki Iszlámábádból vagy Kabulból, és amikor fülön csípik Horgosnál, dolgavégezetlenül hazaporoszkál. Még egy kiadósat káromkodni sem tud közben, nem örülne neki az ő Istene. Ebben nincs semmi logika. Sokkal elmésebb többször próbálkozni. Akiket a magyar hatóságok helyett az osztrákok összefogdosnak, ők is eljutottak valahogy odáig, nosza, hát.
Alkalmasint a magyar kormánynak se sikerül elsőre átmásznia a brüsszeli állhatatosság falán.
A héten Navracsics Tibor zarándokolt el ismét az unió szívébe, hogy hitet tegyen ma született tisztakezűségből, és komoly ábrázattal megpróbálja elmagyarázni a megállíthatatlan belga fővárosnak, miért jó a magyar felsőoktatásnak, ha pártemberek ülik tele a kuratóriumokat. Én már a bejáratban elröhögném magam,
egyebek között ezért sem vagyok uniós programokért felelős miniszter. Navracsicsot azonban más fából faragták. Nincs is neki tőzsdei portfóliója balatoni szállodaláncon, de ez legyen az ő baja. A miénk inkább az, hogy a tárcavezetőnél eltörni látszik az ok-okozati összefüggéseket elősegítő világosság mécsese. Azt találta nyilatkozni a Fiala-műsorban, hogy a Népszava cikkei nyomán bünteti hazánkat az Európai Bizottság, tehát lapunk miatt eshetnek el magyar hallgatók tízezrei a nemzetközi tapasztalatszerzés lehetőségétől. Mintha a tolvaj azzal védekezne a bíróságon, hogy a szemét szemtanú miatt van az egész purparlé, hiszen ha nincs ott és akkor, amikor a bűn elkövettetett, akkor a t. törvényszék már régen ebédjét költhetné elfelé. Ez az egyetemi modellváltás ugyanis akkor is rossz volna, ha jó volna. (Jó azért lehetne, mert romlott kormányzástól nem feltétlenül romlik el minden az országban – bár vannak arra utaló jelek, hogy a kommunista rendszerben egyesek élvezték a kirakatperek áldozatainak önfeledt szadizását, nyomorult házmesterként rontották a levegőt országszerte, és néhány ezüstért fölnyomták, akit csak lehetett.) Ahol Vidnyánszky Attila a diákok áthangolásával másik gerincet kíván operálni a fiatalokba, ott nemcsak a művészet halott, és nemcsak az emberség, de a józan ész sincs a helyzet magaslatán. Nincs ezen mit megvédeni, Tibor. Ahol miniszterek parádéznak egyetemi kuratóriumokban (olyan magaslatokban, ahol szebb időkben sok évtizedes tudományos munkásság után lehetett egyáltalán levegőt venni – régen ezt hívták mindközönségesen egyetemi autonómiának, akadémiai szabadságnak), ott mindennemű védőbeszéd nevetség tárgya.
Miután a propagandamédia olvasói-hallgatói a dollárbaloldal utáni tébolyult csörtetés miatt nem hallhattak róla, hát innen talán megtudják (a kommentszekció révén olykor ügyesen kiszabadulnak a hírek): a Schadl–Völner-ügy is izgalmas fejleményeket hozott a héten. Ez az a botrány, ami után Varga Juditnak már régóta ismét Brüsszelben kellene enni az emigráció keserű kenyerét mint jól fizetett uniós szakértő, de igazságügy-miniszter bizonyosan nem lehetne többé, legalábbis Tuvalunál vagy Palaunál komolyabb országban. A miniszter Schadl és egy tárcamunkatárs (ez itt most nem a lopásügyi alkalmazott szinonimája) lehallgatott beszélgetésében is megemlíttetik. „Meg addig is gondolkodjál már rajta, légy szíves – mondja a most előzetesben lévő fővégrehajtó –, milyen állásfoglalást, akármit tudunk kiállítani, mert a P. lett helyettes és elvitte az iratokat, és az R. már ott tart, hogy feljelentette a P.-t, bűnpártolásért már feljelentette K.-t, és előre fenyegetőzik, hogy feljelenti a Varga Juditot bűnpártolással, meg a Völnert is.” Az államtitkártól pedig az hangzik el a felvételen, hogy meg tudná ingatni pár ember székét az őszinteséggel (és annak tudomásul vétele, hogy a Porschét, azt elvitték…)
A kormányzás okozta tömeges válsághelyzet előbb-utóbb mindig elszabadul. Amikor valaki, nicsak: kibeszél. Mert szíven üti a Porsche. Ilyen apróságoktól élnek-halnak birodalmak ezredévek óta. A kormány egyre inkább tűkön ül. A kormány a hegyén van.
