- A tökéletes film

A sziget szellemei Velencei filmfesztiválon tartott világpremierje környékén tengerentúli trade médiumokban nagy mondás lett, hogy Martin McDonagh „nem csinált ilyen jó filmet az In Bruges (Erőszakik) óta”. Pontosítsunk: ilyen jó filmet még nem rendezett, mivel most megalkotta a tökéletes mozgóképet. Ám ha már a nagy aranyköpéseknél tartunk, ne feledkezzünk meg a Robert McKee-ről, aki szerint igen ritka, amikor egy rendező saját kútfőből ír. Ott volt Ingmar Bergman, Francois Truffaut például. Írokból lettek rendezők egy bizonyos korban – mostanában ez nem divat, hiszen a mai modern filmiparban a rendező nem ír forgatókönyvet. illetve nagyon kevés olyan zseni van, aki tud filmet írni és rendezni. Martin McDonagh a kivételek igencsak rövid listáján magasan az első, aki – tegyük hozzá – színházi környezetből érkezik. A sziget szellemeiben felvetett kérdések pedig nem újak, McDonag már A párnaember című színművében is a művészet valós, illetve vélt jelentőségét és hatását vizsgálta. Meg persze nagyon sok minden mást a felszín alatt.

A sziget szellemei a filmes életmű legszomorúbb alkotása és McDonagh eddigi stílusához képest a legkevésbé van tele dialógusokkal, hiszen eddig elképzelhetetlen volt, hogy negyedórán keresztül ne beszéljenek a karakterei és csak a vizualitás szintjére támaszkodjon. Ráadásul ezek letaglózó percek a mű lezárásában láthatóak, azaz néma katarzissal zárul az új film, amelynek szituációs konfliktusa rém egyszerű: egy Isten háta mögötti írországi szigeten Pádraic Súilleabháin (Colin Farrell) azzal szembesül, hogy hiába megy át legjobb barátjához, Colm Doherty-hez (Brendan Gleeson), az nem nyit neki ajtót, később pedig a kocsmában is kerüli a társaságát. Pádraic nem érti, hogy mi történt, miért ez a durva elzárkózás, amikor Colm közli, hogy egyszerűen nem kedveli őt már és nyomatékosan megkéri, hogy soha többé ne beszéljen hozzá. Az indok pedig kegyetlen: nem akar az egykori barátjára időt pocsékolni, mert nem tartja szellemileg eléggé stimulálónak és ezért gátolja, hogy megírja élete nagy zeneművét, mely miatt örökké emlékezni fognak rá.

Ez pedig elindítja a szigeten élő két férfi konfliktusát, hiszen mindketten önző módon ragaszkodnak az akaratukhoz: az egyik azt akarja, hogy beszélhessen a másikhoz, míg a másik csöndet követel. Természetesen a folyamatok indirekt reakciókat is szülnek, ami kihat az egész mikroközösségre. Persze, ezt az egészet nem lenne szabad ilyen egyszerűen kezelni, de amíg nem nézi meg mindenki a filmet, addig el kell nekem hinni: amit látunk, mindamellett, hogy nagyon humoros, elképesztően mély. A két protagonista mellett McDonagh megalkot egy világot a többi karakteren keresztül. Pádraic testvére, Siobhán (Kerry Condon) képviseli az igazi értelmiségit a falusi zárt környezetben – így az egészséges elvágyódás is hozzá kapcsolódik. De egészen zseniális a brutális rendőr sokat szenvedő fia, Dominic (Barry Keoghan) figurája is, akinek olyan ívet kanyarított McDonagh, hogy arra szavak sincsenek. És a karakterek által megélt világ, háttérben a polgárháború fenyegetettségével egyszerre teszi aktuálissá teszi és örök érvényűvé a művet.

Nem lehet elmenni a színészi alakítások mellett sem. Colin Farrell életében nem volt ilyen pontos, érzékeny és árnyalt a mozivásznon, és a mindig jó Brendan Gleeson most is újabb lépést tett az érthetetlenül tökéletes alakítás definiálása felé. A „hangosabb” szerep Farrellé, aki ezt maximálisan kihasználja, egy buta ember sorstragédiáját humorral tölti meg és ezzel elképesztő magasra tette a lécet önmaga és összes kortársa számára: amit egy filmszínész nyújtani tud, ő azt most megmutatja. Mindemellett az is tény, hogy a mellékszereplők sem okoznak hiányérzetet, Kerry Condon és Barry Keoghan makulátlanul pompás. Jó hír: a művészet életben van. Méghozzá az a fajta, amelyik letaglóz.