Bodrogi Gyula tarol. Sármosan szórja a poénokat. Olyan csibészesen kölykös, annyira élvezettel rosszcsont, mint amikor általános iskolás koromban újra és újra bámultam a József Attila Színházban, akár se füle, se farka vígjátékokban. Ő maga volt az elevenség, a megtestesült ambíció, az életörömmel teli humor. A Két úr szolgájában például számtalanszor keresztül-kasul benyargalászta a színpadot, zenésen kedves semmiségekben nagy elánnal táncolt, énekelt, és már akkor is utánozhatatlan sármja volt. Amikor deszkákra lépett, férfibáj árasztotta el a színpadot. Soha nem volt pedig muszklis, nem gyúrta ki magát, szép szál legénynek sem volt nevezhető, a tehetségével, az elevenségével, a belőle a világ legtermészetesebb módján előtörő humorral hódított.
Ez történik most is, amikor a direkt a számára írt Nagymester című komédiában, a Karinthy Színházban, tolószékben ülve begurul Ondraschek Péter egyszerű, kiválóan használható díszletébe, kapásból hallatva jellegzetesen rekedtes hangját. Zsörtölődő, különc, fölöttébb magának való öregúrként ismerjük meg, akár kiállhatatlannak, undoknak is tarthatnánk. De mivel a színpadi fortélyok szinte teljes tárházával rendelkezik, tudja a módját annak is, hogy miközben széles skáláját vonultatja fel azon tulajdonságoknak, melyek miatt bárkit inkább faképél hagynánk, ő elég hamar megkedvelhető figurát játszik, aki mögött nem is tűnik el teljesen Bodrogi, hanem ravaszkásan kikandikál mögüle.
Igen, ő a Kossuth-díjas, a Nemzet Színésze, akinek csöppet sem kell komolykodnia ahhoz, hogy nagy művésznek tartsuk, nincs szüksége ehhez veretes drámára, hozzá mérhető Kossuth-díjas partnerek arzenáljára, látványos díszletekre, pazar jelmezekre.
Legfőképpen önmagára van szüksége, csak az ő fellépésétől, nézők előtti hitelétől is lehet jó a produkció. Ezzel persze vissza is lehet élni, de most szerencsére nem ez történik, Valcz Péter és Olt Tamás szerzőként és rendezőként inkább játékosan kiaknázzák a benne rejlő lehetőségeket. Tálcán kínálják neki mindazt, amitől ragyoghat a talentuma, amitől „beindulhat”, és pillanatok alatt betöltheti a színpadot, inspirálva, „megtermékenyítve” a partnereit is. Sokat tapasztalt öreg róka, pontosan tudja, hogy ő is csak akkor lehet jó, ha a többiek szintén azok, és ebben nincs is hiba. Az öregúrnak, akit egyszerűen csak "A színészlegendának" nevez a színlap, Balázs Andrea – akit a színház egykori megalapítója, Karinthy Márton fedezett fel, istápolt, színészi szempontból sok tekintetben felnevelt – adja a lányát, Adélt. Ő aztán a házsártosság, vaskalaposság a köbön. Nyugodtan hívhatjuk afféle házisárkánynak, aki agyonféltve az apját, szinte semmit nem enged neki, jóformán kalitkába zárja. Ne csináljon ezt, ne csináljon azt, semmit ne egyen, ami finom és csöppet is megárthat, a szobáját se nagyon hagyja el. A kétszemélyes háztartásuk szolgálatába felvetteket is kiszekírozza a világból, most éppen a Máté nevű, árvaházban nevelkedett, dadogó, ábrándos fiatalembert, aki gátlásos, beszédhibája miatt sokáig nem kapott munkát, és a basáskodó hölgy dacára, majd kiugrik a bőréből, hogy csak adódott egy koszttal, kvártéllyal járó lehetősége, még akkor is, ha azon nyomban kiokosítják, ha nem csinál meg mindent hajszálpontosan, rögvest repül. De azért ő inkább repeső, igencsak örömteli dalra fakad, ami időnként előfordul a szereplőkkel. Ebben hathatós cinkostársuk a zeneszerző, a színházi zenei mindenes, Darvas Ferenc, aki az erkélyen ott „trónol” a zongoránál. Már amikor bemegyünk a nézőtérre, játszik, mint egy jó bárzongorista. Fölöttébb ért a hangulatteremtéshez. A prózai jeleneteket is gyakran „árnyalja” a szituációknak megfelelően. Hozzásimul a színészi játékhoz, vagy éppen kissé kontrakarírozza azt. Ha kiadósnak látszó veszekedés támad, zenével is érzékelteti, hogy valamennyire elszabadultak az indulatok, de hamarosan azt is nyilvánvalóvá teszi zenei iróniával, és fantáziadús humorral, hogy nem eszik olyan forrón a kását.
Olt és Valcz vigyáznak arra, hogy ebben a produkcióban olyan veszettül forrón semmilyen kását ne egyenek, ez az este alapvetően a könnyed szórakozásé.
Felsejlik ugyan, hogy A színészlegenda lelki sérülések miatt hagyta faképnél a dicsőséges pályáját, és vonult önkéntes száműzetésbe, de, hogy pontosan mi is történt, nem különösebben tudjuk meg. Néhány vonással felskiccelhetők a jó játéklehetőséget nyújtó figurák. Az sem nagyon domborodik ki, hogy Adél miért is lett ilyen marcona őrmester, akit amúgy Balázs Andrea sem úgy játszik, hogy egyfolytában utálni kelljen, az Margarida asszony, a kártékony tanár volt, akinek személyiségével, Karinthy jóvoltából monodrámában töltötte be ugyanezt a színpadot, akkor azt is megmutatva, mitől lett ez a perszóna ilyen, meg hogy azért ő is képes ellágyulni. Ezúttal, példát véve Bodrogitól és a darab stílusához is alkalmazkodva, elég kedvesen undok. Amit mond és amit csinál, nem kell rettentően mellre szívni. A szerepe mögül az ő esetében is kissé kikandikál Balázs Andi, a közönségkedvenc, aki mind jobb színésznő. Akiben Karinthy nagymesterként meglátta a lehetőséget, és jó szakemberként, gondos pótpapaként, fokozatosan terhelve, segített kibontakoztatni. Máté, a mindenes fiatalember, Benedek Dániel megszemélyesítésében roppant igyekvő és hebrencsen, szertelenül szeleburdi. Persze, mint ebben a produkcióban mindenki, ő is szerethető. Amikor rájön, hogy ki is a parenyica sajttal – amitől eltiltotta a lánya, mondván, hogy az számára igencsak ártalmas –, és megértő szeretettel sebtében lekenyerezhető öregúr, az is kiderül, hogy gyerekkorában ő volt a rajongott ideálja, és persze dadogás, gátlásosság ide vagy oda, naná, hogy ő is színész akar lenni. Innentől kezdve nem nehéz kitalálni, hogy persze az is lesz, mert a legenda buzgón tanítani kezdi, ő pedig szivacsként szívja magába a tudást. A két ember egymásra talál. Ez szép színészi pillanatokat eredményez. Az egyik tetőponton, a tanítás hevében az öregúr kipattan a tolószékből, nekihevültségében gyors iramú táncra perdül. Egyértelművé válik, hogy csak lelki bajok juttatták tolószékbe. Ez nyílt színi tapsos jelenet, Bodrogi menybe menetele, hogy köztudott betegsége után, közel a nyolcvankilencedik évéhez, fizikailag, szellemileg képes erre. Ilyen kellemes könnyedségbe dukál egy szerelmi szál is, Máté és Kató, Csapó Judit alakításában, aki egyszerre boltos és kocsmáros a faluban. Egymásba habarodnak, és némi perpatvarozás, haragszomrád után a totális boldog végkifejlet érdekében, egymáséi is lesznek. Az öregúr ismét kinyílik, Máté felkonferálásával még színpadra is lép, Adél vajra kenhető lesz, a közönség a premieren állva, kiadós ováció kíséretében tapsol.
