Ha nem működnek a szankciók, akkor mivégre akarják kikerülni azokat az oroszok? Merthogy a jelek szerint igenis ki akarnak kerülni a nemzetközi elszigeteltségből, ami például azzal is jár, hogy a sportvilágban sem kívánatos a jelenlétük. Lényegében mindenhonnan, az összes sportág összes komoly sorozatából kitiltották őket, ami nyilván nagyon fáj. Olyannyira, hogy az Orosz Labdarúgó Szövetség elöljárói küldöttséget menesztettek az Európai Labdarúgó Szövetség központjába. Hogy miről tárgyaltak a felek, nem szivárgott ki, de nem kell atomfizikusnak lenni ahhoz, hogy elképzeljük a párbeszéd folyását. Valószínűleg ugyanazok az érvek hangoztak el, amelyeket az oroszbarát orgánumok (köztük több magyar is) hangoztat, hogy a sportolók nem tehetnek semmiről, ez nem az ő háborújuk, ők ugyanolyan áldozatok, mint az ukránok.
Hát nem. Nem ugyanolyanok. Egy agresszor ország polgáraiként pusztán arra kellenek, hogy a világ szabad felében legitimálják győzelmeikkel országukat, és azt az érzetet keltsék, hogy Oroszország jó hely, jó fej emberekkel.
Thomas Bach, a Nemzetközi Olimpiai Bizottság vezetője nemrégiben megengedőbb hangnemet ütött meg, miszerint azokat az orosz sportolókat visszafogadhatják, akik nem támogatják az ukránok elleni háborút. Ugyan az orosz sportolók egyéni indulóként, himnuszuk és zászlójuk nélkül versenyezhetnek, például a most zajló Australian Openen is ütögethetnek, meg kerékpárban is ott vannak a legnagyobb versenyeken, de a futball, a kézilabda, a kosárlabda, az igazán közösségépítő és nemzeti ügyek közé sorolt sportágak nem kérnek belőlük. A két véglet mutatja, mennyire nem egységes az oroszok megítélése. A mai állás szerint a 2024-es párizsi olimpián sem lesznek ott. Bucsa, Mariupol, Bahmut után ez a legkevesebb, amit a civilizált világ szolidaritásként felmutathat az ukránok mellett. És ehhez nem kell fegyver sem.