Hatalmas a csatazaj az egészségügyben. Elsősorban az átalakítás körül forrnak az indulatok. Közben pedig a betegekkel nem törődik senki.
Ami most történik, hogy az állam magára hagyja az egészségügyben a gyógyulásra várókat és a szociális ellátásban az arra rászorultakat, az a hatalom és a politika értékvesztése. Bemutatása annak, hogy az ember és az emberi élet nem érték, hanem termék. E tekintetben a beteg mint hibás darab, a gondozott, a kezelés nélkül elhalt mint járulékos veszteség szerepel, ahogy ezt a katonák nevezik. (Arra utalva, hogy az ellenséges állás felszámolása civil áldozatokkal is járhat.) Bár ez nem csoda, hiszen Orbán miniszterelnök és Pintér miniszter mindenben a hadiállapotot és a rendkívüli helyzetet vizionálja.
Az, hogy egy ország miképpen gondoskodik az egészségügyben a szociális ellátásra szorulókról, nemcsak politikai és szakmai, hanem erkölcsi kérdés is. De semmiképpen sem hadiállapot kérdése. Tévedés azt hinni, hogy erkölcsi megtisztulás, a morális elvek és normák folyamatos betartása nélkül egy egészségügyi és szociális rendszer átalakítása megtörténhet.
Ha bárki azt kérdezi, hol kellene mindezt elkezdeni, hát éppen ott, ahol a kormány aktivizálta magát. Ahol az emberek, a családok és közösségek élete, egészsége, boldogulása forog kockán. Ez az egészségügy, a szociális ellátás. De a politikában előbb a hatalomban lévők erkölcsi megtisztulásával kellene kezdeni. A bioetika legfontosabb elveinek rögzítésével.
A tézisek a következők. Széleskörű, igazmondáson alapuló tájékoztatásra van szükség, hogy az emberek döntési helyzetbe kerüljenek. Az intézkedések ne ártsanak, feleslegesen ne okozzanak ártalmakat. A döntéshozók a lehető legtöbb hasznos intézkedést hozzák, a lehető legtöbb ember számára hozva gyógyulást. Az erőforrások igazságos elosztása társadalmi egyetértéssel valósuljon meg.
A kormány reformelképzelése szerint az egészségügyi és szociális ellátás egy hadigépezet. Az egyik oldalon bemegy a páciens vagy kliens, majd kijön a kezelés végén mint végtermék. És a csupán két osztályt működtető városi kórházban mire mennek vele? Vagy ha nem éli túl az utat a sürgősségi ellátás felé, lesz belőle járulékos veszteség? Ez már megtörtént 2015 és 2019 között: Orosz Éva adatai szerint 23 ezer ember hunyt el akkor idő előtt.
A járulékos veszteség részének tekinti a kormány azokat is, akiket a jövőben valamilyen szociális kukázó helyre kell eltakarítani. Mert minek nevezzem a jelenlegi jogszabályokat sem betartó szociális intézményrendszert? Ezekről csak azért nem tudni többet, mert az ombudsmani jelentések nem nyilvánosak. Közben ennek a rezsimnek a működése alatt kifejezetten virágoznak a jogsértések a profitorientált szociális ellátórendszerben.
De járulékos veszteség potenciális jelöltjeként szerepel az idős ember is. Az udvariatlanság, a várakoztatás, a türelmetlenség az egészségügyi ellátás napi működéséhez tartozik. Mert eleve kevés a személyzet, és a krónikus betegségek nem keltik fel az orvosi érdeklődést. A hiányzó családorvosok pótlását az orvosi hivatás rosszul értelmezett presztízse is akadályozza.
Az akut szakmák képviselői utálják az „elfekvőket". Ezért is maradt ki a MOK retorikájából a betegek szociális rendszerbe való áthelyezésének problémája: számukra ez a döntés nem is létezik. A betegutakat és magát a beteget csak addig látják, amíg az a kórteremben van. Olyan még csak-csak létezik, hogy szakmai felelősség, de a társadalmi felelősség ismeretlen fogalom.
Közben a rendszer érzéketlenül teszi a dolgát. A cél, hogy a hazamenetelre a legkevésbé sem felkészített beteget a család hazavigye. Ott meg oldják meg ők az ápolást úgy, ahogy akarják. De a kormány talált végrehajtót is a feladathoz: jogot ad az orvosnak, hogy ő döntsön a beteg további ápolási szükségletei felől. Azaz közli a családdal, vigyék haza, vagy adják szakápolási otthonba. A fizetősbe, hiszen másmilyen nincs.
Orvos dönt tehát, és nem a beteg személyes ápolója, aki legalább tudja, hogy milyen ápolási terv szerint kell őt az otthonában ápolni. Az orvos döntését nem bírálhatja felül senki, panasznak helye nincs, akkor sem, ha egy fizetős rendszerbe utalja a beteget. Az érintett és a családja teljesen ki van szolgáltatva neki, így személytelen áruszolgáltatássá válik az egészségügy. A kormány akaratának kiterjesztett végrehajtója a felülről és akár alulról is dotált, eredendően a betegek védelmére felesküdött orvos.
Az állami jogalkotás, a törvényhozó gondolkodása odáig már el sem jutott, hogy képes legyen megnevezni, kik hozzák meg a döntést a kórházi osztályokon ápolt, egyébként egyedül élő, akár kómában lévő, akaratnyilvánításra képtelen, „demens”, vagy akár hajléktalan, cselekvőképtelen, korlátozottan cselekvőképes, most a "szociális ellátórendszerbe" átpaterolt betegek felett. Itt elindulhat a számológép az agyunkban: őket hol, mennyiért, ki helyezheti el?
Úgy tűnik, 2023-ban, a nagy reform évében nemcsak az egészség, a humánum, az emberarcú gyógyítás, ápolás és gondoskodás mint érték devalválódott, hanem az egész ember, aki az egészségügyi vagy szociális ellátásba bekerül.
Furcsa egy piramis működik Magyarországon, ez nem a Maslow-féle, a szükségletek ellátásán alapuló modell. Ennek az alján túl sok az ellátatlan beteg, mert ott nincs jelen gyógyító, ápoló, mentőszemélyzet, rehabilitáló szakember. A piramis tetején pöffeszkedik a meghízott magánellátás. Itt trónol a klinikai orvos lobbi, a kormány érdekeit kiszolgáló egészségpolitika. Lentről nézve túl messze vannak, akik pedig fent vannak, nem is látják a lentieket. Közben az egészségügy vámszedői már lesben állnak: melyik városban nem lesz valamilyen szakellátás, hol lehet rárepülni egy fizetős ápolási otthon tulajdonlására, a vele való kooperációra.
A kormány nekik dolgozik.
—
A cikkben megjelenő vélemények nem feltétlenül tükrözik szerkesztőségünk álláspontját. Lapunk fenntartja magának a jogot a beérkező írások szerkesztésére, rövidítésére.