Pékségbeesés
Rám gyött a vajúdás, mint Nílarmsztrong a hódra’
Eldöntöttem tehát: szülök Pékné módra
És bár a rák tudja, hogyan szül a Pékné
Rákérdezek holnap délelőtt a pékné’
Nagymértékben sanszos: jól informált pasas
Felesége, Jolán ötödjére hasas
(Bár a nőgyógyásszal a párhuzam véges
Császármetszést pusztán császárzsemlén végez)
Október elején és nem szeptember végén
Bár elhinté rozsdáját az ősz a szabadban
Köldököm kertjében végtelen tavasz van
Napfényes éden e feneketlen verem
Hol rőt gomba mellett a retek is megterem
Sőt, mintha mennynek lepkeháza lenne
Tarka gyapotföldek virágoznak benne
Így hát, ha tél szele februárban dermeszt
Köldökszöszből varrok busójáró jelmezt
A király próbatétele
Élt egyszer egy korosodó, bölcs király, Fényespajzsú Leó. Ellenségei rettegték nevét, népe viszont imába foglalta azt. A felszabadított jobbágyok csókolták lába nyomát, a nemesség pedig soha nem élt olyan egységben, mint uralkodása idején. Ő volt a szegények gyámolítója, a vitézek bátorítója, az ispánok erőskezű vezetője, a papnövendékek szeplőtlen példaképe. A legenda szerint a barbárok elől menekülő anyja egy erdei tisztáson adott életet neki, születésekor pedig kilenc aranyszarvas sereglett köré. (Egyes krónikások aranyhörcsögöket emlegetnek, de ne nyissunk zoológiai vitát! Annyi majdnem biztos, hogy nem bóbitás pingvinek voltak.) Hőstetteit megannyi regősének dicsőítette, az udvari trombitások pedig oly cirádás fanfárokkal köszöntötték egy-egy győztes ütközet után, hogy az angyalok táncra perdültek a mennyben.
Csupán egyetlen visszásságot lehetett felróni neki: nem volt túlontúl harangvirág-lelkületű, és humorérzéke sem volt mindig uralkodóhoz méltó. Mikor például tündérszép leánya, Viktória eladósorba került, Fényespajzsú Leó így szólt a kérőkhöz:
– Leányom kegyeit csak a legrátermettebb vitéz érdemelheti ki. Az pedig nem más, mint aki puszta kezével kipiszkálja a rothadó dödölledarabokat zápfogam tátongó likából.
A lovagok pedig sorra szájukhoz kapták kezüket, majd zsörtölődve viharzottak el. Csak három vitéz Kleofás, Tacitusz és Rezső tett eleget a kihívásnak: előbbi enyhén émelyegve, középső félre-félrenézegetve… bezzeg az utóbbi! Rezső legény ugyanis diadalittasan pöckölte a dödöllegalacsint a trónterem csillárjára.
– Ez már, biza, valami – lelkendezett a Leó –, hanem hadd lássam, ki az, aki ennél is rátermettebb!
Azzal apródjai egy díszes hordót görgettek elő. A király így szólt:
– Jól figyeljetek, vitézek! Húsz esztendővel ezelőtt, mikor a besenyők fenyegették az országot, felkerekedtünk hű katonáimmal zord télvíz idején, s nekirontottunk a túlerőben lévő haramiáknak. Hazatérve aztán hatalmas győzelmi lakomát csaptunk, és forrásvízben áztattuk meg elüszkösödött, püspöklila lábujjunkat. Mind a négyszázan! Azóta tartogatjuk e dicső lábvizet mementó gyanánt. Hörpöljetek hát belőle egy nagy kupával!
– Bocsáss meg, királyom, de most jut eszembe, hogy elfelejtettem megetetni a csincsillámat – nyökögte verejtékező homlokkal Kleofás, majd ahogy kirontott a trónteremből, velőtrázó okádás hangja ütötte meg a jelenlévők fülét.
– Bahh, finnyás nyikhaj! Hanem lássuk, ti ketten különbek vagytok-e nála! Fenékig a bájitallal! – vonta össze szemöldökét a király, Tacitusz és Rezső pedig szájához emelte a poharat.
Ám Tacitusz azzal a lendülettel fullasztó köhögésben tört ki, a kétes nedűt pedig a megterített asztalra köpte. És bár Rezső is egy darabig könnybe lábadt szemmel próbálta győzködni magát, hogy akácmézes hársfateát kortyolgat, végül csak lecsapta üres poharát az asztalra.
– Ez aztán legény a talpán, nem holmi löttyedt öszvérhere! Jó vitéz, elfogadod-e lányomat feleségül?
– Boldogan, felséges királyom! – mondta a Rezső, s bágyadt félmosolya enyhén ellensúlyozta arca zöldes árnyalatait.
– Helyes, akkor már csak egyvalami lenne itt, jó vitéz! Igaz-é, hogy Itáliában egyszer belenéztél egy tűzokádó vulkán kráterébe?
– I… igaz, felség! – felelte gyanakvóan Rezső.
– Akkor vess már egy pillantást az ülepemen tornyosuló Furunkulus-vulkánra is, erősen sárgállik, szerintem épp kitörni ké…
Ám mire Leó befejezhette a mondatot, Rezső már bömbölve hányta tele a várárkot.
– A nehézfegyverzet most sem hagyott cserben! – kuncogott a király – Hogy én mennyire utálom az esküvői felhajtást! No, de egy időre megint levan a gond róla.
