Amikor ifjan Buzsákon jártál,
s cséplésre váró asztagnál álltál,
verejtékezve zúgó gép mellett,
hol törekes lányok serénykedtek,
zsákok megteltek, gyűlt a szalma,
munka súlya a vágyat takarta,
s ahogy a szíj csattogott, lengett,
talán a verssorokat terelted –
ma nincs cséplőgép, asztag sem épül,
munkád gyümölcse versbe szépült,
fülemben cseng a búcsú hangja,
valami mégis azt sugallja,
neked zenélt egykor a határ,
életet adó sárgult búzaszál –
meglegyintett a szőttesek világa,
s ki hímzett ruháját kínálta,
ifjúnak öltözött szalmabálák,
illegetve társukat várják,
tánccal, zenével, felvonulókkal,
flörttel, örömmel, elcsattant csókkal,
felkavaró szüreti vígság,
kipirult arcok a gyönyört isszák,
Tájházba hív a múlt és jelen,
a varrók arcán mosoly terem –
a Kapos mégis, mérői dombok,
melyet világod hegyeknek gondolt,
kanyarogva, falvakat kerülve,
néhol folyóvá szelídülve,
a nedűt kínáló szőlőhegyek,
akik oly bátran útra engedtek,
s a zene, amely hazarendelt,
a verseiben tevékeny embert –
hol van már az a püfögő gép,
mely megédesített annyi estét?
múzsacsókkal házaló madár,
ki költőinek mindent kijárt,
a legnagyobbat mégis ő adta,
Zselic világát tudatba lopta –
nem izzik úgy a búcsú hangja,
hogy emlékedet por takarja,
ahogy kiléptél, más útra tértél,
vígságot is csöndre cseréltél…
valahogy mégis a pesti aszfalt,
s Balaton vize játszott vigaszdalt,
Dóm harangját, mit Passau adott,
immár örökké hallgathatod,
vár a Somogy lankás varázsa,
jó utat jártál, s az is ki járja.
