A huszadik órára mindenki eltűnt: volt, aki a fotócellás bejárati ajtón távozott, volt, aki hátul a patológia felé szökött meg, és volt olyan, aki kilépett a földszinti ablakon, majd átugrott a kórház kerítésén. Legtöbbje azt mondta, nem bírja ezt a nyomást, másoknak csak simán elege lett a hosszúra nyúlt műszakból. Hajnalra csak ketten maradtunk. A váróterem zsúfolásig telve, és az ablakból látom, hogy a sötét utcán is hosszan áll a sor. Mi legyen?, nézek rá megerősítésre várva, ő megdörzsöli kiserkenő borostáját, igent int a szemével és becsukja az ablakot. A sötét ablaktáblában én és a fáradtságom tükröződünk vissza. Az éjszakai frissesség gyorsan elszáll, megint áporodott lesz a levegő. Menj ki triázsolni, mondom neki. Felveszi a nővérpultról a ledobott felírótáblát, átlapozza a többoldalas listát, a legsúlyosabbat hozzam be, kérdezi, vagy azt, akiben van még potenciál? Az ablak tükréből válaszolok. Ahogy kimegy, hangos lárma és méltatlankodás szűrődik be, lehunyom a szemem, nem akarom hallani, megszédülök, de nem ülök le, visszavárom. Betolja az egyik menthetőt, a nyitott ajtónál a nyüzsgés hangja elviselhetetlen, már jönnének be mások is, kezek kulcsolódnak az ajtóra, csoszogás és hörgés hangja tódul felénk. Elrántjuk a hordágyat, egyenként lefejtjük az ujjakat, a küszöbről erőtlenül rugdossuk vissza a lábakat, és kétoldalról rátoljuk a vasajtót a tömegre. Egész testünkkel nekifekszünk, mindenki sorra kerül, hazudjuk ki a záródó ajtórésen, álljanak hátrébb.
Lihegek, összevissza kalapál a szívem, mégis nyugodtan fekszem a hordágyon. Egyik tenyerével rásimít a mellkasomra, és megérzem meleg leheletét, ahogy egészen közelről belebámul az arcomba. Mióta szorít a melle, kérdezi. Néhány órája, válaszolom. Hova? A bal vállamba sugárzik, vágok a szavába. Az arcomhoz nyúlok, hideg verítékkel fedett a bőröm, látja, mutatom az ujjaimon a nedvességet. Elhajtja a köpenyét a derekáról, hátranyúl, a farzsebéből kerek sminktükröt vesz elő, rózsaszín unikornis van rajta, és lila strasszkövek csillognak a vizsgálólámpa fényében. A lányomé, mondja zavartan. Felpattintja, az arcom elé tartja. Meg kellene borotválkoznom, mondom, amikor a gyengén pislákoló fényben meghallom a másnaposan sercegő borostámat. Sápadt vagyok, látja, ugye, kérdezem, és felé fordítom a tükröt. Hosszan belenéz, rábólint izzadságom remegő cseppjeire, majd összecsukja a tükröt és visszateszi a farzsebébe. Intézek labort, mondja. Már ha tudok, teszi hozzá. És húzzon EKG-t is, kérem. Az csak természetes, néz rám, tudja ön is, hogy benne van a protokollban. Itt várjon, hozom a gépet, mondja és elindul hátra, a hosszú folyosón látom eltűnni magas sziluettjét. Leszállok a hordágyról, elbotorkálok a szekrényekig, előkészítem a vérvételhez a kémcsöveket és a tűt, mégse tűt, inkább branült, a legkisebbet választom, de addigra visszajön, gyengéden kiveszi a kezemből, vékonnyal nem fáj annyira, oktat ki, de tovább tart, és kicseréli vastagabbra. Visszamászok a helyemre, mintha magasabb lenne, mint előtte volt, fulladok, és érzem, ahogy a fenekemen szétnyílik a kórházi hálóing. Ő közben áll és vár, a tenyerén csattogtatja a karleszorító strangot. Magasan a hordágy tetején a hátamra fordulok, érzem a hideg műbőrt és szorít a mellem. Ide szúrjon, mutatom a könyökvénámat, azt megtartom a szívkatéterezéshez, jelenti ki, és felszisszenek, ahogy a kézfejembe döf. Ivott ma valamit, fedd meg, ki van száradva. Nem volt rá időm, magyarázkodok és pumpálni próbálok erőtlen ujjaimmal, lüktetve telik meg a kémcső. Szabad kezemmel lassan felrakosgatom a mellemre az elektródákat, intek a szememmel, ő azonnal érti, mit akarok, elindítja a gépet, visszaadja az unikornisos zsebtükröt, én visszapillantónak használva nézem az EKG kijelzőjén a dómszerűen felkapott hullámaimat. Ez van, mondom neki, és visszaadom a tükröt. Mellső fali, mondjuk ki együtt.
Érzem rajta, hogy őszintén sajnálja. A kardiológusunk már a múlt héten megszökött magánba. Toljalak át oda, kérdezi? Hajnali fél öt van, nincsenek nyitva, legyintek lemondóan. Reggel nyolcig elhal a szívizmod, fogja meg a kezemet. Jólesik a meleg tenyere a hideg ujjaimnak, csak el ne engedje. Kilenc előtt nincs ott senki, suttogom. Ne sírj, kérlelem, de nem hagyja abba, és kérés nélkül mellém fekszik a hordágyra, egyik karját a nyakam alá tolja, másikkal magához húz. Hozzáfordulok, visszaölelem, hátul a nadrágjában megérzem a sminktükröt, a lányomé, mondja szemérmesen, amikor benyúlok a zsebébe. Felpattintom és abban nézzük, ahogy a bőröm fehérből szürkére vált. Szemből virradni kezd, az árnyakból lassan bontakoznak ki a tárgyak. Az első napsugarat a kifordított tükörrel megtáncoltatjuk a falon, miután abbahagyjuk, csak nézem, ahogy a kinti fény lassan közénk furakodva leválasztja rólam őt: a fáradságomat. Csattan, ahogy becsukom a tükröt, magam mellé teszem, a lila strasszokról a földre csúsznak a fotonok.
