Két férfi sétálgatott az álmos amerikai kisváros, Princeton mellékutcáin, lassan lépdelve, kezüket összekulcsolva a hátuk mögött. Elmélyült beszélgetésbe merültek az árnyas fák alatt, mintha megszűnt volna körülöttük a világ. Az idősebbik, Albert Einstein a környék nevezetessége volt, de vézna, szemüveges társáról csak a közeli kutatóintézetben tudták, hogy a matematikai logika lángelméje, és az öreg direkt azért jár be, hogy hazafelé vele diskurálhasson.
Kurt Gödel (1906–78) őrült zseni volt. Einsteinhez nem az hozta közel, hogy mindketten Hitler elől menekültek el hazájukból, és hogy az emigrációban is anyanyelvükön, németül társalogtak; az intézet tele volt sorstársaikkal. Személyiségük különbözött: a joviális, társaságkedvelő fizikussal ellentétben a brünni születésű matematikus visszahúzódó, gyanakvó. Az volt bennük a közös, hogy huszonéves kívülállókként mindketten felforgatták a tudományt.
Gödel úgynevezett nemteljességi tételei éppúgy forradalmiak, akárcsak a relativitáselmélet, amely egy emberöltővel korábban újraértelmezte a tér, idő és anyag fogalmát. Azt mondják ki, hogy bármely axiómarendszerben megfogalmazható olyan állítás, amely nem bizonyítható, de nem is cáfolható. Ezzel pedig lőttek az ellentmondás-mentesség ideájának – arra ítéltettünk, hogy tudásunk örökre tökéletlen legyen.
Az ifjú zsenit már Ausztriában is kezelték szanatóriumban ideg-összeroppanással, de sokáig inkább hóbortos különcnek számított. Évtizedekig csiszolgatta ontológiai istenérvét, miközben kedvenc filmje a Hófehérke és a hét törpe volt. Sikerült elsimítani azt a kínos közjátékot is, amikor az állampolgárság megadásáról döntő meghallgatáson levezette a döbbent bírónak az amerikai bevándorlási szabályok logikai ellentmondásait.
Einstein halálával (1955) állapota súlyosbodott. Kényszeresen kerülte az embereket. Kollégáival, ha keresték, színleg találkozót beszélt meg, de nem ment el. A Fehér Házba sem sikerült elcsalogatni, hogy átvegye kitüntetését, hiába küldött érte limuzint Ford elnök. Mind ritkábban merészkedett elő a lakásából, akkor is csak símaszkban. Elhatalmasodott rajta a hipochondria és a paranoia. Ármányt és ellenséget látott mindenütt. Rettegett, hogy megölik.
A végén már kizárólag a feleségével állt szóba. Adele Nimburskyt még bécsi diákként ismerte meg, és megszállottan ragaszkodott hozzá. Szüleinek ellenkezése dacára vette el a nála hat évvel idősebb, tanulatlan kabarétáncosnőt, aki viszonyuk kezdetén még másik férfi felesége volt. Ez a különös házasság adott neki esélyt a túlélésre, miután az asszony maradt az egyetlen kapcsolata a köznapi valósággal.
A szerencsétlenség akkor történt, amikor Adele szélütéssel kórházba került. A nagy matematikus ugyanis, nehogy megmérgezzék, csakis tőle fogadott el ételt: bébitápszeren, vajon és hashajtón tengődött. Magára maradva inkább egyáltalán nem evett. Mire csonttá soványodva rátaláltak, végzetesen legyengült az alultápláltságtól. Lángelméje többé már nem tért vissza ebbe a furcsa, ellentmondásoktól hemzsegő világba.