- Sok megszállás története

Ismeri a kedves olvasó Magyarország papagájait, gekkóit (nem az őshonosokat, természetesen, mert azok nincsenek) de a szabadban, vadon élő, táplálkozó, szaporodó populációkat? Ha igen, akkor mindenképpen a kisebbséghez tartozik – ha nem, akkor viszont itt a ragyogó alkalom, hogy megismerje őket. Megjelent ugyanis egy hiánypótló kötet a hazai fauna úgynevezett özönfajairól, amely nem csak a jövevényeket írja le természettudományos alapossággal, de – esetenként igen körültekintő nyomozómunkát is sejtetve – az első példányok betelepülésének történetét, az érintett fajok ökológiai igényeit, elterjedésük tempóját, illetve valószínűségét is.

Papagájok

Attól, hogy Magyarország a közeli jövőben esetleg papagáj-nagyhatalommá válik, természetesen nem kell tartani. Európában két papagájfaj alkot szigetszerű vagy összefüggő, de mindenképpen nagy kiterjedésű és önfenntartó populációkat: a Közép-Afrikából, illetve Indiából származó kis sándorpapagáj és a dél-amerikai eredetű barátpapagáj. Tenyésztők, illetve hobbiállat-tartók hozták be őket kontinensünkre, ahol aztán néhány példány kiszabadulva, kedvező életfeltételeket találva megkezdte a terjeszkedést. Ma már mindkét faj hozzátartozik az utcaképhez nem csak Spanyolország nagy részén, de Németországtól Hollandiáig Európa számos, kevéssé papagáj-konformnak gondolt városában is. Hogy Magyarországon is előfordulnának szabadon, az eddig nem számított közkézen forgó információnak. De egyrészt a terjedés üteméből következik, hogy előbb-utóbb nálunk is felbukkannak, másrészt pedig léteznek tudományos megfigyelések a szabadban, egyebek mellett fészeképítés közben lefülelt példányokról. Ami a barátpapagájokat illeti, a 70-es években egy bólyi tenyészetből lépett meg közülük néhány, és már a fészkelésbe is belekezdtek, amikor egy, a papagájcsemegére rákapott héja rövid idő alatt levadászta őket. A sztori (héja nélkül) 2006-ben Abaújszántón, majd Budafokon folytatódott, de a kutatók szerint minden esetben fogságból szökött madarakról volt szó. Az alkalmak ugyanakkor jelzik, hogy a barátpapagáj nálunk is megtalálhatja a számítását. A kis sándorpapagáj jelenleg tíz európai országban költ (köztük a közeli Olaszországban is), Magyarországon viszont eddig szintén csak tartóktól-tenyésztőktől kereket oldott madarakat észleltek a szabadban, költésről vagy költő állományról nem tudni. Mivel azonban a faj a hűvös Hollandiában és Németországban is megtelepedett, ennek esélye nálunk sem kizárható.

Gekkókolónia a Tűzoltó utcában

Talán az invazív papagájoknál is érdekesebb a Tűzoltó utcai gekkók és társaik esete. A gekkó olyan gyíkféle (vagyis hüllő), amelynek a gyíkokhoz hasonlóan négy lába és menekülés közben könnyen elveszíthető, majd újranövő farka van. Míg azonban a gyíkok inkább nappal aktívak, a forróbb éghajlatot kedvelő gekkók jellemzően éjszaka vadásznak főként ízeltlábúakból (meg kisebb gekkókból, éjszaka lelassuló mozgású gyíkokból) álló zsákmányukra. Amúgy kedves, az éjszakai életmódhoz idomult nagy szemükkel és tapadókorongos lábukkal kifejezetten előnyös megjelenésű jószágok, így igen elterjedtek az állattartók körében.

A fentiekből nem feltétlenül következik, hogy az egyik népszerű gekkófajnak, a Kotschy-gekkónak minden bizonnyal önfenntartó állománya van Budapesten a Tűzoltó utca környékén, méghozzá a 80-as évek óta. Hogy hogyan csinálja, az a laikus számára rejtély, a kutatók viszont látnak rá magyarázatot. A gekkó az év nagyobbik felében a magyar klímán is jól elvan, de a hideg hónapokat is ki tudja húzni az eleve temperált hőmérsékletű nagyvárosban, a legzordabb napokon-heteken a bérházak lépcsőházaiba behúzódva. Tápláléknak ott vannak a hangyák, a csótányok, a molylepkék, az őszi-téli hónapokban aktív vadon élő lepkefajok. Így es(het)ett, hogy a IX. kerületi Tűzoltó utcának, vagy például a XI. kerületi Dayka Gábor utcának saját gekkókolóniája van. (Létezik amúgy egy másik gekkófaj is, amely szintén része a hazai állatvilágnak: az ázsiai házigekkót 2020-ban figyelték meg először Budapest belső kerületeiben, és azóta is rendszeresen találkoznak példányaival a zoológusok).

Hívatlan vendégek

Özön- vagy invazív fajnak egyébként azért hívják a ránézésre ártalmatlan, a faunát színesítő vendégeket, mert az általában valamilyen emberi hatás – a klíma vagy a környezet megváltoztatása, akaratlan vagy szándékos betelepítés – révén érkező, itt helyben gyakran természetes ellenség nélküli vagy valamilyen evolúciós előnnyel rendelkező állatok olykor bámulatos (illetve ökológiai nézőpontból riasztó), a helyi életközösségeket veszélyeztető, özönvízszerű elterjedést tudnak produkálni. Így jártunk például korábban az ikra- és ivadékfaló törpeharcsával, vagy mostanában az ékszerteknősökkel, a harlekinkaticával és egyes egzotikus poloskafélékkel. Az Özönállatfajok Magyarországon című, Haraszthy László (korábbi természetvédelmi államtitkár és a WWF Magyarország volt vezetője) által szerkesztett könyvben mindnek megtaláljuk a históriáját. A kötet erőssége, hogy minden olyan információt tartalmaz, amire akár az amatőr természetbúvárnak, akár a téma iránt mélyebben érdeklődő, a biológiai és társadalmi összefüggésekre egyaránt kíváncsi olvasónak szüksége van. A bő 450 oldalas anyag szó szerint a felfedezés élményét nyújtja. Egyrészt számos fajról, mondjuk a házi macskáról vagy a muflonról, a dámszarvasról stb. kevesen gondolnák, hogy ebbe a kategóriába tartoznak, másrészt az eredettörténetek tényleg nagyon sokfélék. Van, ami magától jött, van, ami potyautasként érkezett, és olyan is, amelyiket a gazdasági haszon reményében telepítették be, csak aztán a valóság nem követte a terveket. Külön könyvet is megérne például a parlagi galamb meséje: volt egyszer a sziklákon költő szirti galamb, amit az ember háziasított, majd a városok galambállományának egy része (évszázadokkal, de az is lehet, hogy évezredekkel ezelőtt) visszavadult, elnyerve a parlagi galamb elnevezést.

Amúgy az özönfajok léte egyidős az emberi társadalmakéval, ez azonban mégsem jelenti azt, hogy veszélytelen jelenségről van szó: a felelőtlenség, a kapzsiság, a butaság és a klímaválság elegye az invazív fajok révén könnyen felboríthatja (esetenként és helyenként már fel is borította) a biológiai egyensúlyt, olyan őshonos állatok kipusztulásával fenyegetve, mint a mocsári teknős vagy a folyami rák. A könyv azt is részletesen leírja, hogyan védekezhetünk az inváziók ellen. Leginkább persze úgy, ha tiszteletben tartjuk a fajok természetes elterjedési területeit, meg úgy általában a lokális és globális környezeti paramétereket.