Múlt heti írásomat, melyben Konrád György A cinkos (Magvető, 1989) című regényéből idéztem egy anekdotát, azzal zártam, hogy megpróbáltam feloldani a regényben szereplő nagy kezdőbetűs neveket (D.; G.; H.; K.; V.), mondván: a történet szereplői Péter Gábor, Kádár János, Vas Zoltán, stb. Pedig lehet, hogy nem kellett volna, hiszen az író maga nem adta meg a szereplők nevét – igaz, arra sem törekedett, hogy elrejtse kilétüket. A cinkos, mely egyes szám első személyben íródott, jó néhány egykori kommunista párt- és állami vezető személyes történetét gyúrja egybe, a különböző életutak teljesen egybefonódnak, bár a magyar történelem ismerői számára sok helyen nyilvánvaló a szereplők kiléte. Kulcsregény, vagyis olyan valós eseményekről szóló mű, amelyet a fikció homlokzata fed be. A fentieken kívül Rákosi, Nagy Imre, Jánosi Ferenc, Donáth Ferenc, Gimes Miklós, Losonczy Géza, Fazekas György, Haraszti Sándor, Vásárhelyi Miklós alakja is felismerhető a regényben – a teljes börtönválogatott, hogy egy élő klasszikust idézzek.
Ugyanakkor a regény néhány szereplője nem kapott nagy kezdőbetűt, közülük is kiemelkedik Rajk László. Konrád így örökíti meg Rajk letartóztatása történetét: „Hogy mi történt akkor este, csak a forradalom után mondta el B. a börtönkórházban, ahol ő mint a rendőruralom túlzó képviselője, én mint túlzó ellenzője feküdtünk; minden túlzás egészségtelen. (…) G. azon a délutánon megkérte B.-t, kísérje el a pártközponthoz (...) Odafele is ideges volt a kocsiban, mint egy érettségiző diák, aki még nem tudja, milyen vizsgatételt fog húzni, de már gyanította, hogy eljött a párton belüli nagy áruló kijelölésének ideje. (...) Már azt hitte, G.-t letartóztatták, mikor a kapun kilépett apró főnöke; méltóságteljesen, mint aki tudatában van a pillanat történelmi horderejének. Beült a kocsiba, hallgatott, majd kimondott egy nevet, a külügyminiszterét, aki nemrég még belügyminiszter s a párt kedvence volt. B. megremegett: »Ő az?« »Ő.« Nehéz lecke. B. tudta, hogy most semmi egyebet nem kell kérdeznie. Addig a pillanatig tisztelte azt az embert, egykori főnökét. »Mit szólsz hozzá?«, kérdezte G., ő sem tudta bizonyára, hogy mit szóljon hozzá. B. nem hamarkodta el a választ: »Súlyos csapás ez az imperialistákra.« »Az. Súlyos.«, helyeselt G. Visszamentek a hivatalba, hogy előkészítsék a hajnali kiszállás részleteit. (…) Nem aludt azon az éjszakán, hajnalban fél négykor öt kocsi élén ő vezette a különítményt. A kertajtót a külügyminiszter beavatott testőrei nyitották ki, a ház ajtaját a szobalány, aki egy gyors pofontól a falnak esett, a miniszterasszony kétségbeesetten ébresztgette kimerülten alvó férjét, a miniszter szeme már nyitva volt, de még mindig nem értette, hogy ez a húsz esőkabátos ember érte jött. Csak akkorra ébredt föl, mire felöltözött. »Nem megyek«, mondta és leült. »Vigyék«, mondta B., arccal a padlóra leteperték, kezét-lábát megkötözték, s úgy emelték hatan a hosszú férfitestet a fejük fölé, ahogy a katonatisztek viszik bajtársuk koporsóját.”