A napokban vette át a vezető helyet Norvégia Oroszországtól Európa legnagyobb gázbeszállítói között. Hasonló a trend az olajellátásban is: a háború átrendezi az erőviszonyokat az energiapiacon, az egyértelmű nyertesnek a skandináv ország tűnik. De valódi győzelem-e ez, és egyáltalán, épülhet-e egy ország gazda(g)sága, jövője a fosszilis energiahordozókra a klímaválság idején? Az utóbbi dilemmáról, illetve annak jogi úton történő eldöntési kísérletéről szól a Norwegian headache (Norvég fejfájás) című dokumentumfilm, amelyet január 24-én este vetítenek a Budapest International Documentary Festival-on, a Mammut moziban.
Norvégia a múlt század derekáig közepesen fejlett, közepes jólétben élő európai országnak számított. Aztán a 60-as években olajat, majd földgázt találtak az Északi tengeren a norvég partok közelében, a 70-es években pedig beütött az első olajválság, az árak az egekbe szöktek, és minden megváltozott. A norvégok kidolgozták a mélytengeri olajkutatás és -bányászat technológiáját – ebben máig ők az egyik a legjobbak a világon –, mérhetetlen mennyiségű szénhidrogént hoztak a felszínre, és történelmi léptékkel mérve nagyon rövid idő alatt meggazdagodtak. De ahogyan egyre világosabb lett, hogy a kőolaj és a földgáz elégetése akár már rövid távon is tönkreteheti a földi életfeltételeket, úgy vált mind kínzóbbá a kérdés, hogy mennyit szabad feláldozni a későbbi generációk életesélyeiből a ma élők életesélyeiért.
Norvégia a világ azon kevés országa közé tartozik (bizonyos értelemben egyébként Magyarországgal együtt; az elmúlt bő évtized kevés ellenzéki sikerének egyike, hogy az alaptörvénybe egy árnyalatnyi zöld szín is bekerült a narancs mellé), ahol a következő nemzedékek környezeti jogait az alkotmány is szavatolja. Ahogyan Jávor Benedek, a Párbeszéd volt EP-képviselője, a film nagykövete (lásd keretes írásunkat) felhívta rá a figyelmünket, éppen erre az alkotmányos előírásra támaszkodva tudták beperelni norvég fiatalok az államot, annak kimondását kérve a bíróságtól, hogy az olajkitermelés folytatása, újabb olajmezők feltárása veszélyezteti a jövő nemzedékek alkotmányos jogait.
A Norvég fejfájás meglehetősen realisztikus alkotás. Egyrészt kiderül belőle, hogy az olajvagyon nem csak úgy belehullott a norvégok ölébe: mostoha körülmények között, rengeteg élőmunka és tudományos innováció árán tudják kinyerni a tenger alól a fekete aranyat, sokat áldozva azért is, hogy legalább a kitermelés és a feldolgozás folyamata környezetileg fenntartható legyen. Másrészt pedig azt is megmutatja a film, milyen fontos szerepet játszik a bányászat kiszolgálása a helyi gazdaságban, azoknak a tengerparti kisvárosoknak a mindennapjaiban, amelyeknek az élete amúgy évszázadok óta leginkább az elemekkel folytatott küzdelemről szólt, és amelyeket szó szerint a szegénységből emelt ki az olaj. Egyszóval korántsem egyoldalú a kép, amit a film bemutat. Látszik, hogy egy, az állampolgári közösséget mélyen megosztó kérdésről van szó, amely nem redukálható egyszerűen a jók és a gonoszok, a tőke és a környezeti értékek harcára. Megszólal minden érintett oldal, és a figyelmes magyar néző (akinek a számára egyébként nem teljesen ismeretlenek a hasonló szituációk, gondoljunk például a meglévő gödi vagy a készülő debreceni akkumulátorgyár körüli konfliktusokra) azt is megsejti, hogy Norvégiában valódi döntési helyzetről van szó, tehát nem a politika dönt a társadalom feje fölött – adott esetben a jogot megerőszakolva –, hanem a társadalom viszi a felhatalmazott, független jogi fórum elé a kérdést, a politika pedig előre tudhatóan fegyelmezetten végrehajtja az ítéletet, bármi lesz is az.
Még csak nem is nyomasztó alkotás – pláne a tétekhez képest - a drámaiságát leginkább az esős, sziklás, ködös norvég táj adja, meg az az ellentmondás, amely a rideg miliő és a kézzelfogható, de környezeti szempontból drágán megfizetett jólét között feszül. Egy nagyon depresszív elem azonban kétségkívül van benne: ha esetleg úgy gondolnánk, hogy a klímaperek a dolog természeténél fogva a nemzedékek közti igazságosságról szólnak, a Norvég fejfájás rávilágít, hogy a helyzet ennél rosszabb. A pert indító norvég fiatalok a saját életesélyeikért küzdenek, mert tisztán látják, hogy a klímakatasztrófa nem a jövő, hanem a jelen problémája.
A pert egyébként elbukják, ami – dokumentumfilmről lévén szó – sajnos nem fikció. De ebben az esetben nem puszta klisé a kijelentés, hogy a harcuk így sem volt hiábavaló: maga a per, és a róla készült film is érdemben hozzásegít annak megértéséhez, hogy ha túl akarjuk élni az évszázadunkat, akkor nem folytatódhat minden ugyanígy.
A film bemutatását a helyszínen moderált pódiumbeszélgetés követi a norvég alkotókkal – azoknak is érdemes ellátogatniuk az eseményre, akik személyesen is megismerkednének velük, illetve föltennék kérdéseiket, elmondanák a véleményüket a norvég klímaper tanulságairól
Magyar klímaper esélyek
A fesztivál több „húzófilm” mellé választott olyan, az adott opuszhoz a saját munkásságán keresztül kötődő nagykövetet, aki szerepet vállal az alkotás értelmezésében, illetve népszerűsítésében. Közülük az egyik a korábban az EP zöld frakciójában dolgozó Jávor Benedek, aki a Norvég fejfájás apropóján arról is beszélt, milyen esélyei lehetnének hazánkban egy hasonló eljárásnak. Mint kifejtette, a jezsuita hátterű Társadalmi Reflexió Intézet vonatkozó kutatása alapján a magyar alkotmány, illetve a környezet- és a természetvédelmi törvény megadja a szükséges jogalapot a perindításhoz – már csak olyan bátor aktorokra lenne szükség, akik vállalják egy ilyen eljárás kockázatait. A nemzetközi trend mindenesetre az, hogy a jövőért folytatott küzdelem az alternatív protesztkultúrából átköltözött a tradicionális intézményi keretek közé: egyre több per indul a cselekvést szabotáló, illetve szó szerint klímagyilkos kormányok és nagyvállalatok ellen, és gyűlnek az eredmények is. Többek között a német kormányt és a Shellt is sikerült már ilyen úton meghátrálásra kényszeríteni. Magyarországon megfelelő perindítási apropó lehetne, hogy nagyberuházásoknál az állam nem veszi figyelembe a klímaváltozás hatásait (típuspélda Paks2 és az elégtelen vízhűtés esete), illetve olykor a saját leírt szabályival is szembemegy, mint azt a klímastratégiában leállításra ítélt Mátrai Erőmű újraindítása mutatja. - A sikertelen perek sem haszontalanok, hiszen minden eljárás formálja a jogalkalmazást, és a jogalkotók gondolkodását is – fogalmazott a volt EP-képviselő.
