Amikor az ember falura költözik, ott is a legszélső utcák egyikébe, annak is az utolsó előtti házába, ahonnét már csak kőhajításnyira az erdő, rét, a szőlődomb, nos, akkor élesebb tekintettel látja meg az előnyöket, mint a hátrányokat. Ha kinéz az ablakon, nem villanyoszlopot, dübörgő kamiont, toronyházat, hanem szilvafákat, jázminbokrot, azon csücsülő verebeket bámulhat. Macskát, amelyik puha léptekkel egyensúlyoz a kerítés faléceinek tetején, lovakat, akik idekóborolva ropogtatják a ház előtti kakukkfűbokrokat. Jó esetben nem a szomszéd dübörgő motorja, hanem kakaskukorékolás, kacsahápogás, kutyaugatás ébreszti, vagy rigófütty, ha közelít a tavasz.
Hanem a hátrányok elé ilyenkor valami homályos függöny vetül, hogy azokat akkor se vegyük észre, ha kiszúrja a szemünket. Lekicsinyítjük a látható problémát, vagy éppen igyekszünk nem tekinteni a jövőbe, és remélni valamiféle éteren túli akaratot, ami egy pálcasuhintásra megoldja majd a gondot, ha egyáltalán felmerül.
„Aki megette a tejfölt, igya meg a savóját is” – mondta hajdan nagyanyám, amit akkor nemigen értettem, hiszen nekem a finom savó maga volt a mennyei üdítőital, hidegen, behűtve. De visszaemlékszem a girbegurba cérnakörökkel varrt falvédőre is, eleget láttam magam előtt, miközben a savanyú bablevest kanalaztam, amibe február végén a padlásról lelógó utolsó kolbászvégeket főzték, hogy füstösen jó íze legyen, vagy éppen a töpörtyűzsírban pirított krumplis gancát (máshol dödölle) próbáltam olyan apró falatokra villázni, hogy a krémes, de nyögvenyelős mennyei étel ne tapadjon fel menthetetlenül a szájpadlásomra. „Nincsen rózsa tövis nélkül, nincsen élet bánat nélkül” – betűztem ki elsőévesen, nem merengve a népi mondás valódi értelmén, hiszen csak a szépen varrt rózsát láttam, meg egy asszonyt, aki valami rejtélyes okból egy páva társaságában ült a konyhaasztalnál.
Ám az immár egy hónapja tartó eső lassan elsöpri a korábbi illúziókat, kézzelfogható lesz a „tövisbánat”. Jön le a sár a dombról, már patakban zubog, ha volt is némi aszfalt az úton korábban, egyetlen négyzetcentimétere sem látszik. Nem könnyíti meg a dolgunk, hogy aki nagy kerekű, otromba terepjáróval mégiscsak felkapaszkodik a szétázott mezőgazdasági földútra, visszatérvén a sárrögöket már itt a faluban rázza le, így olyan az út, mintha vakondtúrások tarkítanák mindenütt. Hiába a szabály, hogy aki felvitte a piszkot, annak kellene eltakarítania azt, traktorból, autóból kipattanó, kerekeket tisztogató, a sarat lapáttal összeszedő földművest jómagam eddig csak Németországban láttam, el is tátottam a számat rendesen, hogy lám, ilyen is van ez földi létben.
Talán írni kellene a természet istenének, találjon végre valamilyen egyensúlyt. Ne zsúfolja nyáron tartós afrikai kánikulába az aszályt, kiszárítva az egész Alföldet, megtagadva a víznek cseppjeit, hogy aztán januárban, mikor nem kéne, kamatostul nyomja vissza a földbe, amit addig visszatartott. „Kései esőnek nagyobb a sara” - lám, a népi bölcsesség falvédőre rajzolta ennek igazságát is.