Az olyan, célzatosan a nagy szimfonikus zenekarok igényeinek megfelelő koncerthelyszíneket, mint a Bartók Béla Nemzeti Hangversenyterem, az olyan szimfóniák előadásának megfelelő környezetként is tervezték, mint Mahler Hetedikje. Az olyan nagyzenekarok, mint a Bécsi Filharmonikusok az olyan művek előadására is jöttek létre, mint ez. Mahler azért írhatott ilyen nagyszabású alkotásokat, mert a feltételek adottak voltak. A sorrenden, hogy melyik volt előbb, hogyan hatottak egymásra az összetevők az évszázadok során, lehet tűnődni, de a lényeg, hogy amikor az említett helyszínen, az említett zenekarral – vegyük hozzá a karmestert, Andris Nelsonst is – felhangzik Mahler Hetedik szimfóniája, a dolgok, legalábbis a külsőségeket tekintve, pontosan a helyükön vannak.
A hetedik szimfónia zenekara több, mint harmincféle hangszerre számít, köztük kolompra, gitárra és mandolinra is, az egyes vonósszólamokban majdnemhogy a lehető legtöbb zenésznek kell ülnie, az öt tétel előadási hossza nagyjából nyolcvan perc. Egyben kell, szünet nélkül megszólaltatni a zeneileg is rendkívül komplex darabot, amely összetéveszthetetlenül mahleri.
A dallamok, a harmóniák, a hangszínek, a ritmusok, az egész mű szellemisége szervesen, gyakorlatilag kitéphetetlenül épülnek be az életmű egészébe.
Ott van folyamatosan az a kettősség is, hogy minden, ami a műben hangzó ideaként megjelenik, egyrészt saját maga, vagy legalábbis a zeneszerző elméjében visszhangzó emlékképe, és annak paródiája is. Nyilván a kolompot tekinthetjük egyszerű utalásnak arra, milyen idilli lehet egy nyári éjszaka a hegyek között az éji magányban egy, a városi élet darálójában őrlődő ember számára (Mahlernek csak a nyári szabadságai idején volt igazán ideje a komponálásra), de a gesztus, hogy a művészet szentélyében, a nagy, polgári hangversenyteremben egyszer csak megszólal a kolomp – mint valami bekapcsolva felejtett mobiltelefon –, rögtön idézőjelbe is teszi a gesztust. És ilyenfajta momentumokkal telve van a mű, felidéződnek a gyermekkorban hallott katonazenekar, de a hangzása éles, szinte, fülsértő, mint amilyen a valóságban is lehetett persze. Sokszor ingadozik a zenei kifejezés a valódi mély érzések, vagy azok szinte fájdalmasan gunyorosra torzított felidézése, kifejezése között. Hogyan és mennyire része életünknek múltunk, és mindaz, ami mai életünkben jelen van? – teszi fel a kérdést a zeneszerző. Mennyire tekinthető valóságosnak, mennyire látjuk vágyainkon keresztül, mennyire vagyunk esendőek azért, mert nem a valóságra emlékezünk, nem a valóságot látjuk? Folyamatos az oda-vissza átmenet.
Eljött tehát a híres, a világ egyik legjobb zenekara, és legfoglalkoztatottabb karmestere, a lett Andris Nelsons, aki vezényelhette már a bécsieket újévi koncerten is, sőt 2019-ben a Deutsche Gramophon őt tartotta alkalmasnak arra, hogy egy teljes, új Beethoven-szimfónia ciklust kiadjon vele és a zenekarral, nem is teljesen érdemtelenül. El is játszottak szépen mindent, jól és pontosan, a Müpában a zenészek, és a karmester joggal sorra állította fel az egyénileg is kiválót nyújtó hangszeresek a lelkes és hosszú taps alatt. Egy ilyen mű ilyen szintű megszólaltatása önmagában is teljesítmény, nem is véletlenül ritka a hangversenyprogramokban Mahler Hetedikje. De a feladat még nincs elvégezve, ha mindez rendben van. Úgy tűnt, Nelsons – aki láthatólag nem megterhelő, az elemekkel való küzdelemnek tekinti a vezénylést, ami alapjában véve nem baj – valahol itt szállt ki az egészből. Mahler, vagy inkább műve sokszor kíméletlenül éles eszközökkel boncoló szellemét nem sikerült felidéznie, bár a corpus (a test, a mű) megjelent teljes valójában. A kérdések megválaszolatlanok maradtak, tanácstalanul távoztunk.
Infó: Mahler Hetedik szimfónia. Bécsi Filharmonikus Zenekar, karmester Andris Nelsons. 2023. január 16., Müpa, Bartók Béla Nemzeti Hangversenyterem
