„Valóságos dél-amerikai láz ütötte fel a fejét nálunk” – írta 1962 januárjában a Népsport. Bizony, mert 1961 végétől Latin-Amerikában járt a válogatott, valamint az FTC és az Újpest.
További közös vonás volt, hogy mindkét klubcsapat találkozott a Botafogóval, és mindkettő négyet kapott a riói együttestől. A lilákat főként a mesterhármast jegyző Garrincha intézte el (4:2), a ferencvárosiak pedig úgy maradtak alul, hogy válogatottjaikat nélkülözniük kellett, sőt olyan hiányosak voltak, hogy a portyára kölcsönkérték az MTK-tól Nagy Istvánt és Szimcsák Istvánt, továbbá a Vasastól Mathesz Imrét.
A címeres mezesek 1961. december 30-án, a túra záró mérkőzésén ebben az összeállításban győzték le 4:3-ra az abban az évben Libertadores és Világ Kupa-győztes montevideói Penarolt: Grosics – Mátrai, Mészöly, Sipos, Sóvári – Solymosi, Göröcs – Farkas, Albert, Tichy, Fenyvesi.
Néhány évvel később arra a kérdésre, hogy kik utaznak Dél-Amerikába, Baróti Lajos, aki akkor az Újpest edzője volt, így válaszolt: – Tizenhat játékos. Az a tizenegy labdarúgó, aki jelenleg az A és a B válogatottal külföldön van, plusz Borbély, Nyírő, Dunai III, Kuharszki, valamint Szini, Nagy László és Horváth közül az egyik.
Farkas János 1969-ben már arról panaszkodott, hogy unja Dél-Amerikát. Pedig még Brazília–Világválogatott meccsen is tündökölt Rióban... Ráadásul 1972 telén szintén a szubkontinensre kellett mennie a Vasassal, miután a szervezők tudatták az angyalföldi klubbal: ha Farkas és Mészöly nem jön, akkor lemondják a meghívást.
A két extraklasszist már 1971 nyarán talonba tette a Vasas, mivel az MTK elleni Fáy utcai 0-3 után kiderült, hogy ismét kicsapongott a nem éppen puritán páros, és a piros-kék vezetés egyszer végre példát akart statuálni.
A félreérthetetlen dél-amerikai üzenet miatt viszont „csak” 1972. május 31-én játszotta utolsó NB I-es mérkőzését a visszavonuláshoz még így is nagyon fiatal Farkas és Mészöly, akit a magyar labdarúgás örök szégyenére távolítottak el adminisztratív eszközökkel.
Amúgy 1969 hasonlóan festett, mint 1961. Azért csupán hasonlóan, mert a korábbiaknál is több csapat túrázott Latin-Amerikában. Az év elején Argentínában fellépő, a Palmeirast 2:1-re legyőző, a Világ Kupa-védő Estudiantesszel 2:2-t játszó, a Boca Juniorstól 1:0-ra kikapó MTK-nak már a Csepeltől kellett kölcsön kérnie Faludit, Rottenbillert és Kalmárt, mert az A és a ligaválogatottal szinte mindenki elment ugyancsak Dél-Amerikába, a Honvéd pedig Ausztráliába készült (végül nem utazott), míg a Vasasra Közép-európai Kupa-visszavágó várt decemberben a Sturm Graz ellen (a havazás miatt az is elmaradt). A Hungária körúton edző Brünyi, Szucsányi és Becsei nyilván boldog volt, hogy miközben csepeliek repültek a csapattal, ők az itthoni fagyban rostokoltak...
Az is érdekes volt, hogy a rontópál Sós Károly, az érthetetlenül kifúrt Illovszky Rudolf helyére az NDK-ból hazarendelt szövetségi kapitány Szentmihályit, Káposztát, Mészölyt és Zámbót a ligaválogatottba vezényelte, az A keret utaslistája így nézett ki: Fatér, Bicskei; Novák, Solymosi, Páncsics, Szűcs, Noskó, Ihász; Juhász István, Dunai III, Göröcs, Rákosi; Fazekas, Bene, Albert, Farkas, Nagy László. (A válogatásnál tekintettel kellett lennie arra, hogy a Vasas KK-mérkőzését február 16-ra halasztották.)
Hatvannyolcban szintén telt ház volt Latin-Amerikában, arra járt az FTC, az Újpest és a Vasas is.
A piros-kékek megnyerték az argentínai tornát, és a szintén Világ Kupa-védő Racing elleni 3:1 után Illovszky azt mondta: „Ezzel a játékkal nem sokra megyünk a bajnoki nyitányon.” Majd a River Plate 3:0-s legyőzésétől kissé megenyhült: „Most már láttam biztató jeleket.”
A Vasas igazi Latin-Amerika-specialista volt, 1967-ben Santiago de Chilében Pelé Santosa előtt elhódította a Hexagonal Kupát; előzőleg 1962-ben – a Hungária körútról kölcsönvett Bödör Lászlóval és Szimcsák Istvánnal – karácsonykor, majd újév napján is fellépett a tengerentúlon; 1965-ben pedig itthon hagyta Szentmihályi Antalt és Varga Lászlót, miután a két kapus azzal kereste fel a klub elöljáróit: mondják meg, melyikük lesz az első számú kapus, mert a másik eligazol, egyikük sem szeretne a kispadon ülni. Erre a korifeusok kikérték a Pécstől Rapp Imrét, az MTK-tól pedig Kovalik Ferencet, a korábbi Vasas-kapust, Szentmihályiék meg abban az évben lemaradtak Dél-Amerikáról...
Hatvanötben a válogatott is ott járt, és 33 perc múltán 0:5-re állt a brazil B csapattal szemben. A házigazdák A garnitúrája ugyanaznap 2:2-t játszott Rióban a szovjet együttessel. Pontosabban a brazilok mindkét mérkőzést hivatalos találkozóként tartják nyilván, azaz a nálunk Budapest-válogatottként aposztrofált Géczi (Gelei) – Novák (Káposzta), Mészöly (Mátrai), Sipos, Sóvári – Solymosi, Göröcs (Albert), Rákosi – Bene, Farkas, Fenyvesi összetételű együttes 5:3-as legyőzését is az A meccsek között jegyzik.
Hetvenben szintén csúcsforgalom volt Latin-Amerikában: az Újpest – meccsenként 3200 dollárért – Kolumbiában, Peruban és Brazíliában futballozott, míg az FTC Mexikót, Perut, Kolumbiát, Uruguayt és Brazíliát kereste fel. Kiváltképp emlékezetes maradt maradt a montevideói fellépés, mert a Nacional 5:4-re győzte le a Ferencvárost. Az uruguayi csapatban a chilei Ignacio Prieto duplázott és az argentin Luis Artime is feliratkozott, a portyát három győzelemmel, két döntetlennel és egyetlen vereséggel záró zöld-fehérek góljait Branikovits László (2), Rákosi Gyula és Juhász szerezte.
Apropó, 5:4! Volt ennyi a javunkra is. A Gelei (Tamás) – Káposzta, Páncsics, Szűcs, Sóvári (Mátrai) – Mathesz, Göröcs – Bene, Varga, Dunai II (Molnár Dezső), Farkas (Rákosi) összetételű válogatott Chile legjobbjait győzte le 1967 decemberében, a – ki tudja, miért? – nem hivatalos mérkőzésen. A hivatalossá nyilvánításért már esedeztem az MLSZ-nél, de nem történt semmi. Nem úgy, mint Santiagóban, ahol Farkas János 49 perc alatt mesterhármast ért el, majd megsérült; a győztes gólt 4:4-nél Bene Ferenc lőtte.
Magyar csapatok efféle túrái a mai világban nem léteznek. Egyrészt más idők járnak, másrészt mit kezdene Dél-Amerika a mostani Újpesttel vagy Vasassal, hogy a megyei NB I felcsúti, kisvárdai, mezőkövesdi részlegét már ne is említsem...
Önök szerint mennyi nézőre lehetne számítani, mondjuk, egy Palmeiras–Pakson?
