Mai levelemet Londonból, de nem csak Londonról írom. Innen sokszor élesebb fényben látszik Magyarország és a környező táj élete, sorsa, mint amikor benne ülünk a közepében. Bár azt írtam nemrég gúnyosan, hogy az angolok kezdenek Orwelltől tanulni – nos, ha kezdenek is, még nagyon messze vannak attól, hogy úgy valósítsák meg a kiváló író rémlátomásait, ahogy azt Kelet-Európában már többször tapasztalhattuk (és, Isten ne adja, talán újra megtapasztalhatjuk).
Alighanem maga az angol nyelv is visszatartja őket. Például nincs olyan szó, hogy „hazánk”, tehát nem lehet olyat mondani, hogy hazánk időjárása, vagy hazánkban az életszínvonal csökken.
(Olyat meg pláne nem, hogy emelkedik, mert ha emelkedik is, itt ízetlen kormánypropagandának számítana ilyesmit hangoztatni: ez a dolgok természetes rendje. Azt se mondják be a rádióban, hogy learatták a búzát.) Van valami tárgyilagos szárazság az angol fogalmazásmódban, „matter of fact”, azaz tényszerűség. Úgy is szokták mondani: „call a spade a spade” (nevezd az ásót ásónak) – a magyar akadémiai nagyszótár a szép, de kissé régies-biblikus „nevezzük nevén a gyereket” fordítást adja. Amíg volt telefonközpont, ha bejött egy hívás, amit R-beszélgetésként kért a hívó (azaz hogy én, a hívott fél fizessem), a kisasszony azt kérdezte: „Are you willing to pay?” (Hajlandó fizetni?), nem azt, hogy vállalja-e a költségeket vagy ilyesmit. (Szatócsok népe, ugye.) Az I. világháborúról szóló kitűnő könyvét A. J. P. Taylor történész e szavakkal zárja: „it was a good war” (jó háború volt). Ki merne mifelénk ilyet leírni?
A politikában is az egyenes beszédet szeretik. Ha a parlament be akar vezetni valamit, azt kérdezi mindenki: mennyibe fog ez kerülni az adófizetőnek?
Olyat nem mondanak, hogy valamire ad az állam, vagy hogy állami pénzből épült – állam nincsen, csak adófizetők vannak. Ez persze Magyarországon is így van, de a mindenkori kormány szereti azt a látszatot fenntartani, mintha ő „adná” a pénzt, holott ő csak postás vagy gondnok, aki az adófizetők pénzét továbbítja és elosztja. Itt minden intézkedést, törvényt ahhoz a párthoz kapcsolnak, amelyik éppen kormányoz, tehát úgy fogalmaznak: a konzervatívok bevezették…, a Munkáspárt ragaszkodott hozzá…, a konzervatívok a felelősek…, a Munkáspárt érdeme… stb.
Magyarországon mintha tabu volna a Fideszt emlegetni – holott ők kormányoznak most már sok éve, tehát övék a dicséret (ha jól tették), és övék a kárhoztatás (ha rosszul).
Még olyan emberek is, akik bírálni kívánják a Fideszt, így fogalmaznak: „kapok hideget-meleget az állami sajtó részéről” (értsd: a Fidesz-sajtó részéről); „a 2010-es kormányváltáskor félresöpörték” (értsd: a Fidesz félresöpörte); „a hatalom hogyan szakítja ketté az országot” (értsd: a Fidesz hogyan szakítja); és szeretik a Fidesz helyett a NER szócskát használni. Vajon miért nem nevezik az ásót ásónak? Lehet, hogy ez a szemérmesség a kommunista időkből öröklődik, amikor a „kommunista” szót szinte senki sem használta, egyedül Kádár János kezdte így ünnepi beszédét: „Elvtársak, barátaim, kommunisták!” Egyébként nem lehetett olyat mondani (dicsérőleg sem!), hogy „a kommunisták megoldották”, vagy „megyénk felvirágzását a kommunistáknak köszönhetjük”. Inkább csak „a párt”, esetleg „a politika”.
Orwell szembeállítja az angol nyelv két hasonló, de lényegileg különböző szavát: „unjustice” és „untruth”. Az elsőt könnyebb magyarul visszaadni: igazságtalanság, jogtalan eljárás. A második nehezebb, szó szerint „igaztalanság”, de ez nem elég kifejező. Erősebb, ha „hazugságnak” fordítjuk, de ekkor veszít erejéből a párhuzam, a két „un-” fosztóképzős szerkezet, ami világossá teszi: e két nagy rossz két különböző dolognak a hiányából fakad. Némileg leegyszerűsítve: az unjustice azt jelenti, hogy nem úgy bánnak az emberekkel, ahogyan megérdemlik, nincs jog; az untruth pedig azt, hogy ezt nem lehet nyíltan kimondani. A magyar nyelv itt csapdát állít, mert mindkettőre azt szoktuk mondani: nincs igazság. Ha azt kiáltjuk: „Igazságot X. Y.-nak!”, ezen azt értjük, hogy a vele szembeni „unjustice” szűnjön meg, tehát működjön az igazságszolgáltatás (vegyük észre, hogy magyarul ebben is az „igazság” szerepel).
Orwellnek volt bátorsága hirdetni, hogy nem az igazságtalanság a legnagyobb rossz a világban, hanem a hazugság. Az 1984-ben ábrázolt negatív utópia szörnyűségét nem az unjustice, hanem az untruth adja.
Hadd hozzak egy példát a Londontól távoli, de Orwellhez közeli Moszkvából. Lavrentyij Berija a szovjet titkosszolgálat, az NKVD véreskezű főnöke volt 1938-tól 1953-ig (micsoda tizenöt év! hány kivégzés!). A Szovjet Nagylexikon, a Bolsaja Szovjetszkaja Enciklopedija 1950-ben több oldalon át dicsérte életét és tevékenységét, egész oldalas színes arcképe is volt. Sztálin halála után kevés hiányzott hozzá, hogy Berija legyen az utódja, de Hruscsovék összefogtak ellene, egy vezetőségi ülésen letartóztatták, és – egynapos tárgyalás után, ahol a védelemre sem kapott lehetőséget – lelőtték, mint egy kutyát. Tény, hogy Berija halála nem jogszerű körülmények között, nem az igazságszolgáltatás tiszta működése során következett be, márpedig mindenkit megillet a tisztességes jogi eljárás, tehát Berijával „unjustice”, igazságtalanság történt. Sajnos, van ilyen, mondaná Orwell, de a hajmeresztő az, ami ezután jött: az enciklopédia előfizetőit levélben felszólították (és ki mert volna nemet mondani?), hogy a Berijáról szóló lapokat ragasszák át a pótlólag kiküldött azonos méretű fedvényekkel, melyekben a cirill ábécé szerinti előző szócikk, a Bering-szoros szokatlanul részletes, fényképekkel gazdagított leírása volt. Mintha Berija sosem létezett volna. Ez veszélyesebb, mert ez „untruth”, hazugság.
Lehet, hogy a falleomlások éve óta nem csökkent az igazságtalanság Európa keleti fertályán. De hogy csökkent a hazugság, az biztos. Nem minden egyes ember szájában, hanem a mindnyájunk által naponta kimondott mondatok össz-hazugságértéke csökkent. Nem annyira, mint reméltem a rendszerváltáskor, nem csökkent brit színvonalra, de mégis. Meg lehet írni Trockij könyökét (ami ott maradt a fotón, miután őt kiretusálták), és Orbán tengerparti vacsoráját (akár ő fizette, akár mi, az adófizetők).
A hetvenes években tolmácsoltam egy táncművészeti konferencián, ahol számos országból balettmesterek gyűltek össze. Egy angol balerinát kellett kísérnem, a törékeny, idős Phyllis Bedellst, akinek nem sok fogalma volt a világpolitikáról, és édesen naiv kérdései voltak (például, hogy miért nem utazom gyakrabban, ha szeretem Angliát?). Egy fogadáson odalépett hozzánk egy hölgy, és németül bemutatkozott, hogy ő Berlinben balettmester. Én fordítottam. „Melyik Berlinben?”, kérdezte Phyllis. Én fordítottam. „A demokratikus Berlinben”, mondta a nő. Én fordítottam, rezzenéstelen arccal. „No jó", mondta Phyllis, "de az melyik: Kelet vagy Nyugat?” Én fordítottam, kezdett érdekelni, hogy meddig bírja a német nő azt az „untruth”-t, hogy Kelet-Berlin demokratikus volna. Szegény csak ismételte: „Im Demokratischen Berlin”. Én kegyetlenül fordítottam újra: „In the democratic Berlin”. Elismerem, kicsinyesség volt részemről, így kívántam bosszút állni a vasfüggönyön, a szovjet megszálláson, a kommunizmuson, a turkálós vámosokon. Végül megszántam őket, és kilépve tolmácsi szerepemből azt mondtam angolul: földrajzilag kelet. A német nő is értette, hálásan bólintott.
Ő ezt nem mondhatta ki, az NDK orwellizmus-szótárában Kelet-Berlint csak „Berlinnek” volt szabad nevezni, miközben Nyugat-Berlint kötelező volt Westberlinnek mondani.
A kommunizmus nem csak azért volt rossz, mert butaságot, igazságtalanságot és elnyomást hozott, hanem mert elvként, dogmatikailag tagadta (azaz régiesen fogalmazva: bűnnek tekintette), ha valaki ki akart szállni belőle, akár gondolatilag. Ez volt az orwelli, a megnyomorító. Amikor azt mondták az ország lerohanására, hogy felszabadulás, a Kádár-féle bábkormányra, hogy forradalmi. Azt a szót, hogy Kádár-korszak, nem lehetett nyilvánosan használni; de ugyanígy a Lázár-kormányt, amely Lázár Györggyel az élén sokáig kormányozta az országot – jól-rosszul, most mindegy –, nem volt szabad Lázár-kormánynak nevezni, mert ez is túl konkrét lett volna. Ez nem a Lázár-kormány volt, sugallta akkor a kommunikáció, hanem maga a szocialista Magyarország. Máig emlékszem, amikor a Heti Világgazdaság című lapban – 1987-ben, Lázár lemondása után – megjelent egy cikk: „A Lázár-kormány 12 éve”. Akkor jöttem rá: tényleg, ez volt a Lázár-kormány, és örültem, hogy ezt végre meg lehet nevezni.
Ez nagyon idegen az angoloktól. Mellébeszélni ők is tudnak, talán jobban is, mint mások; például ha valami rossz, arra azt mondják: „not so good” (nem olyan jó). Ezt lehet nem szeretni, köntörfalazásnak, finomkodásnak tartani, de nem hazugság, mint amikor valaki azt állítja, hogy a brüsszeli szankciók tönkretesznek minket. „Minket”? Engem zavar – lehet, hogy azért, mert angol szakos vagyok? – ez a Magyarországon szokásos többesszám első személyű fogalmazás: „falvaink és városaink”, „búzát exportálunk”, „sportolóink sikerei”, „tönkretesznek minket”. Van ebben valami hazug. Először is, mert szelektál, hiszen olyat nem hallani, hogy „bűnözőink kevesebb emberölést követtek el”, pedig ha a sportoló a miénk, akkor a bűnöző is. Másfelől azért hamis, mert elmossa a határt a köztulajdon (közügy) és a magántulajdon (magánügy) között, ami innen, Londonból nézve nagy hiba. Kis sugarú körben angolul is elmegy ez a „miénk”-ezés: „in our village” (a falunkban), „our bishop” (a püspökünk), „our local pub” (az itteni sörözőnk). De tágabb, személytelenebb körben már nem: az egyetemünk „this university”, és a hazánk „this country”. Ha itt azt mondja valaki: „our mines have increased production” (bányáink fokozták a termelést), akkor tudom, hogy tulajdonos, akinek bányái vannak, vagy egy bányaipari tröszt vezetője. Ám ha általában az ország bányáiról akar valaki beszélni, akkor úgy kell mondani: „British mines” (a brit bányák), ilyen hidegen és személytelenül.
Az angolok nem egy nagy család: az angolok egyének, akik együtt élnek egy jól működő társadalomban.
