Gyönyörű tud lenni a futball.
De nem ez a legszebb benne. A labdarúgás már régóta nem a finom cselekkel, a flippergépekre emlékeztető passzjátékkal, a parádés gólokkal kápráztat el leginkább, hanem azzal: milyen kivételes hatással van az emberiségre. A földkerekség legnagyobb szenvedélye. Rendezhetik a világbajnokságot decemberben, kezdhetik a mérkőzéseket akár délelőtt tizenegykor is, teljesen mindegy, a nézettségi adatok páratlanok. A futballnak, amelyet jó ideje konzekvensen több mint sportágnak nevezek, nem csupán a sportban, semmiben sem akad vetélytársa.
Szoktam mondani, csak a világháború mozgat meg annyi embert, mint a labdarúgás. De nincs rá szó, mennyivel jobb a futball, mint a háború!
S hogy miért épp a labdarúgás lett az utolérhetetlen unikum? Krausz Tamás történész szerint azért, mert bárkik, bárhol, bármilyen szinten játszhatták, elég volt két kabátot letenni kapunak, és már mehetett a meccs, amelyet a résztvevők akkor is élvezhettek, ha különösebb kvalitásról nem árulkodott a mozgásuk. Ráadásul egyszerre sokan labdázhattak a pályán: huszonkét ember, az már nem elhanyagolható csoport. S mert ekkora társaság eleve önszerveződést kívánt, akár két utca találkozójának is komoly tétje lehetett. Egyszerű és nagyszerű, pofon és plafon.
Krausznak pedig mélységesen igaza lehet, mert hallgatva őt eszembe ötlött, hogy volt egy osztálytársam, aki nem tudott rendesen járni, az egyik lába tönkrement szegénynek. Az iskolaudvaron, ahol négyen-négyen játszottunk, mert többen nem fértünk el, mindig őt állítottam a térdmagasságú kiskapu elé, ezzel földön túli örömöt szereztem neki rendszeresen; hát még, ha nyertünk is.
A hőskorban, a tizenkilencedik század derekán a football angol úri gyerekek sportja volt, azaz nem nyomornegyedek lenézett nincstelenjei körében hódított.
Ám tömegessé akkor kezdett válni, amikor a társadalmi ranglétra alján lévők felfedezték. Ezért hívták aztán a labdarúgást „a szegények színházának”. Pedig legföljebb részben volt az. Egyfelől, mert abban a tekintetben bizonyosan mindenkit magával ragadott, hogy nézőként valamennyi réteg képviselőit érintette; másfelől, mert a mecénások, akik nagyon hamar ráéreztek, hogy ez micsoda trouvaille, sok mindennek voltak nevezhetők, csak csóróknak nem.
Az 1883-as FA Kupára már 84 csapat nevezett. Az 1901-es döntőn 114 815 néző tolongott a Crystal Palace pályáján. Abban az évben alakult meg az MLSZ. S tíz-tizenegy esztendővel később komoly, nagy stadionok épültek fel Budapesten: előbb az Üllői, aztán a Hungária úti. Addigra a mánia olyannyira elburjánzott, hogy a legtöbbszörös (13-szoros) magyar bajnok Schlosser „Slózi” Imre konflisa elől kifogták a lovakat, és a megmámorosodott népek húzták a kocsit.
A futball úgy söpört végig nálunk is, akár a vihar.
Némely távoli tájak sem maradtak ki. Argentínában 1916-ban megtartották az első Copa Americát, majd Uruguay úgy érezte, azzal tudja a legméltóbban megünnepelni függetlensége centenáriumát, ha megrendezi az első világbajnokságot. A labdarúgás egyfelől nemzeti üggyé, másfelől globális tényezővé avanzsált. Sőt, belépett a történelembe. Leírható-e az emberiség históriája a labdarúgó-vb létrejötte és máig tartó különleges szerepe nélkül? Létezik-e Argentína, Brazília, Olaszország, Spanyolország vagy éppen Magyarország történelme a futball nélkül? A válasz kategorikus nem.
Ennek legfőbb bizonyítéka – a rengeteg argumentum közül – az 1954-es vb-döntő. Történészek állítják: a berni csoda visszaadta (Nyugat-)Németország identitását. Tíz-tizenöt évvel azután, hogy az üzemszerű gyilkolás Harmadik Birodalma barbár bűnök özönét követte el az emberiség ellen. Azt gondolta a glóbusz, ez megbocsáthatatlan. S lám, a Lengyelország lerohanásától számított másfél évtized múltán elég volt másfél óra futball, hogy a jóvátehetetlen gazságok ellenére az NSZK kidughassa a fejét a sötét üregből. Erre is csak a labdarúgás képes.
Arra szintén, hogy minden blaszfémia nélkül ki lehessen jelenteni:
a futball világvallás.
Sőt egybegyűjti a katolikusokat, a protestánsokat, a zsidókat, a muszlimokat, mindenkit. Az sem szentségtörés, ha megkérdem: amennyiben a világ mélyen vallásos helyein, például Brazíliában, Olaszországban, Spanyolországban egy időben kezdődne a mise és a meccs, vajon hányan választanák a templomot?
E pozitív előjelű tömegőrülethez azért már minőség is kell. Játszani lehet a futballt akármilyen nívón, még kisebb közösségek mérkőzéseiért is korábbra hozható a vasárnapi ebéd, de hogy milliárdok legyenek oda a játékért, ahhoz a legmagasabb régióra van szükség. Meg osztályon felüli élményekre és győzelmekre.
Hogy egy tízmilliós országban, jelesül hazánkban, 16 129 legyen az NB I-es nézőátlag, mint az Eb-bronzérmet és olimpiai bajnoki címet hozó 1964-ben volt, az bizony világszínvonalat követel. Nem csoda, ha abban az esztendőben 85 ezer nézőt vonzott az Újpest–FTC (4:2), Honvéd–Vasas (4:3) kettős rangadó, hiszen a négy csapatban tizennégy Eb-bronzérmes játszott, és azért csak ennyi, mert Albert Flórián és Farkas János sérült volt, ahogyan Göröcs János is kidőlt az Európa-bajnokság előtt. S akkor az MTK szintén az évi KEK-döntős labdarúgóiról nem is beszéltünk.
Szintén szárnyalhatott az, aki a Honvéd–Vörös Lobogó találkozó (5:2) részese lehetett 1955-ben a 90 ezres tömegben, hiszen kilenc vb-ezüstérmes – plusz a világbajnokságra nem nevezett, ám huszonharmadiknak kivitt, feledhetetlen Sándor „Csikar” – futballozott a Népstadion gyepén. Könnyű volt lelkendeznie annak, aki erről a mérkőzésről beszámolt. Ám akinek napjainkban a Mezőkövesd–Kisvárda jut, és hasonló hangnemben áradozik, az nem az örömhír szállítója, hanem ugyanolyan vakhitű vagy hajlékony propagandista, mint az, aki 1955-ben büszkén jelentette: „A Lenin Kohászati Művek Martin-acélművében hét ifjúsági olvasztárbrigád megfogadta, hogy a DISZ II. kongresszusának tiszteletére nyolcszáz tonna acélt gyárt negyedévi tervén felül.”
Amúgy az 1954-es volt az első tévés világbajnokság, színesben pedig 1966-ban közvetítettek először. Azt szokták mondani, a televízió tette igazán világméretűvé a futballt. Abban az értelemben kétségtelenül, hogy ma már a labdarúgó Európa-bajnokság nézettsége is meghaladja a nyári olimpiáét. A (halmozottan) ötmilliárd képernyő előtt szurkolóhoz kellettek az Európán és Dél-Amerikán kívüli hatalmas piacok, ám 1970 óta már több mint fél évszázad telt el, és még mindig a Rimet Kupát akkor harmadszor – végleg – elhódító brazil válogatott, meg annak vezéregyénisége, a közelmúltban elhunyt Pelé az etalon.
Ezzel azt akarom mondani, hogy a hódítás már réges-régen megtörtént.
A sokáig érintetlen területek bevonása még tart. Egyebek közt azzal, hogy 2026-ban már 48 csapatos lesz a világbajnokság. Nincs szükség ennyi szereplőre. A labdarúgás történetében mindössze nyolc nemzet válogatottja nyert világbajnoki címet, döntőt is csak tizenhárom vívott. Ám az érdeklődés megsokszorozódik, ha egy ország nem csupán külső szemlélő, hanem részese a páratlan forgatagnak.
Bár a futballt az is a magáénak érzi, akinek a csapata éppen nem vesz részt benne. A kedves olvasó is mindig bekapcsolta a tévét vb idején, pedig hazánk fiaiért legutóbb 37 éve szoríthatott. Azt gyanítom, el sem tudja képzelni, mi mindenből maradt ki. Én el tudom. Nyolc világbajnokságra küldtek ki helyszíni tudósítónak, még láttam magyar válogatottat a Mundialon. Ahogyan bámulhattam Maradonától a fenomén Ronaldóig a nagy játék megannyi lebilincselő egyéniségét.
Az emelkedettségből csak kicsit vesz el, hogy néhány nappal a katari vb után már a Brentford–Tottenham angol bajnoki volt műsoron. Bár úgy is felfogható: visszatértünk a gyökerekhez. Rossz szavam amúgy sem lehet: lottóötössel felérő szerencsének tartom, hogy egész életemet a bolygó egyedülálló találmányának, a labdarúgásnak áldozhattam.
Pardon, azt még véletlenül sem gondolom, hogy áldozat lett volna.
