A politikusok sorsáról általában négyévente döntenek a választók, a földi klímával viszont – még a létező legprogresszívebb és leghatékonyabb megoldásokat alkalmazva is - nagyon nehéz olyasmit csinálni a mában, aminek 30-40 évnél hamarabb jelentkezik az eredménye (és akkor is jobbára láthatatlanul, mondjuk elmaradt vagy ritkábbá váló időjárási katasztrófák formájában). A klímatehetetlenségnek nevezett jelenség általánosan jellemző a földi élet feltételeit biztosító nagy rendszerekre. A legjobb példa talán az ózonlyuk, amely az ózonkárosító anyagok 1987-es betiltása után 35 évvel, mostanában kezdte először a gyógyulás jeleit mutatni. Ez a fajta világműködés ugyanakkor nehezen egyeztethető össze az időt négy éves ciklusokra bontó, választások előtt mindig kézzelfogható eredményeket felmutatni igyekvő politika logikájával. Az ellentmondás feloldására ötlötték ki a nyugati világ zöldszervezetei az úgynevezett klímapereket, amelyekben jellemzően a kormányokat, illetve kormányzati döntéshozókat (meg persze a magas karbonlábnyomú nagyvállalatokat) perelik, részben a párizsi klímacélok elszabotálásáért, részben az egyes országok klímavédelmi vállalásaival ellentétes lépésekért.
Az egyes eljárások mögötti jogfilozófiai megfontolás, hogy amikor az állami vezetők nem tesznek eleget a klímakrízis megelőzéséért, vagy éppen kimondottan klímagyilkos döntéseket hoznak, akkor veszélyeztetik a ma élő és a következő generációk alapvető (például az élethez, az emberi méltósághoz, az egészséges környezethez való) alapvető jogait. A klímaper egyébként nem új találmány: a első még a 80-as években indult, azóta viszont – főleg az elmúlt öt évben – nem csak a hasonló procedúrák száma nőtt meg látványosan, hanem a sikerességi arány is. Hogy a cégekkel szemben időnként sikerül környezetvédelmi ügyekben pert nyerni, az régóta a demokráciák üzemszerű működéséhez tartozik – gondoljunk például egyes rákkeltő vegyi anyagok jogi úton történt betiltására. Ám az, hogy a politika legmagasabb szintű választott tisztségviselőinek döntéseit is lehet ilyen módon befolyásolni vagy akár semmissé tenni, mindenképpen új fejlemény. Az első látványos siker Hollandiához köthető, ahol ahol a zöldek 2015-ben perelték be a kormányt, és indítványuk nyomán a legfelsőbb bíróság előírta, hogy 2020 végéig 25 százalékkal csökkenteni kell az üvegházgáz-kibocsátást az 1990-es szinthez képest. Az ügy a politika- illetve a demokráciatörténetben is fordulópontot jelentett, hiszen addig a társadalmak hallgatólagosan elfogadták, hogy a politikusokat még a jogszabályok is csak részlegesen korlátozzák a döntéseikben. (Ilyesmivel érvel a Fidesz is, amikor például azt állítja, hogy a magyar kormány nem lop, csak „nemzeti tőkés osztályt épít”). A hivatkozási alap a holland alkotmány mellett az uniós jog volt. Megjegyzendő, hogy a klímaperek jellemző módon a legfelső bírói fórumok, nemritkán az alkotmánybíróságok előtt végződnek, és csak ott vezetnek sikerre, ahol létezik olyan bírói fórum, amelynek van bátorsága kimondani, hogy az egészséges környezethez való jog nem elvont óhaj, hanem olyan gyakorlati követelmény, amelynek a mindennapi döntésekben is elsőbbsége van a rövid távú politikai és/vagy gazdasági érdekekkel szemben. Maguk a felperesek rendre tesztelik is az igazságszolgáltatást: olykor ugyanazon cél érdekében egyszerre többféle eljárást is elindítanak, hogy kipróbálják, melyik érvrendszer, illetve melyik perstratégia lehet eredményes.
Magyarországok klasszikus klímaper még nem indult, de az Alkotmánybíróság előtt van már egy beadvány, amely a magyar klímatörvényt, illetve az alapjául szolgáló nemzeti klímastratégiát támadja. (Magyar példa egyelőre nincs rá, hogy az AB valamely alkotmányos előírásból levezetve szigorúbb környezetvédelmi szabályok meghozatalát írta volna elő a jogalkotók számára. A mostanában kevéssé aktivista szemléletű testület inkább csak arra hivatkozik, hogy a meglévő jogszabályok létező szigorát próbálja meg érvényesíteni. De a nemzetközi joggyakorlat – Kolumbiától az Egyesült Államokon át számos EU-tagállamig – már ebbe az irányba lépeget. Ilyenkor, mint fentebb utaltunk rá, nem arról van szó, hogy a bíróság a törvényhozó hatalomnak diktál, hanem sokkal inkább arról, hogy megpróbálja a törvényhozókat a magasabb rendű jogszabályok betartására késztetni.
Ami a már említett magyar klímastratégiát illeti, a dokumentum az összes olyan jellemvonással rendelkezik, ami alkalmassá tenné, hogy egy klímaper tárgya legyen: látványosan elégtelen célokat fogalmaz meg, a cselekvést a jövőbe helyezi (2030-ig szinte semmilyen érdemi kötelezettséget nem ró az aktuális kormányokra), kivárásra játszik, relativizálja a klímaproblémát, vagyis összességében súlyosbítja a helyzetet. Maga a magyar kormány pedig – a szóban forgó stratégiával, illetve összességében a klímapolitikával – a Greenpeace megfogalmazása szerint – gazdasági részérdekeket szolgál ki, azaz „autógyárak érdekeit képviseli a klímavédelemmel és lakosság egészségének védelmével szemben”. Ez utóbbiban nincs semmiféle költői túlzás. Szijjártó Péter külgazdasági miniszter maga mondta egy német gazdasági fórumon: „Magyarország soha nem fog olyan javaslatokat támogatni Brüsszelben, amely rontaná a német, és ezen belül a bajor autóipar helyzetét (…) el kell utasítani a klímapolitika területén 2030-ra kitűzött európai uniós célok megváltoztatására irányuló brüsszeli törekvéseket”. És ahogyan a miniszter beszélt, pontosan akként cselekszik a kormány. Magyarország 2030-ra a megújulóenergia-használatban - a 32 százalékos uniós átlaghoz képest – mindössze 21 százalékos arányt, az energiafogyasztás csökkentésében pedig még kevesebbet, a 32,5 százalékos uniós átlagnak kevesebb mint az egyharmadát vállalta. (Amúgy a magyar üvegházgáz-kibocsátás 2015 óta egyfolytában nő, és a trend csak 2020-ban tört meg átmenetileg a Covid-leállások miatt). Ráadásul még ezeket a harmatos vállalásokat sem lehet betartani a mátrai erőmű leállítása nélkül – márpedig annak most épp az újjáélesztésére, meg új lignitbányák nyitására készül a kormány. Amit pedig az energiatakarékosság, pontosabban az energiahatékonyság növelése terén ígértünk, az szinte megmagyarázhatatlanul kevés: az érték csak abban az esetben tartható ilyen alacsonyan, ha a magyar állam továbbra sem kívánja támogatni a kirívóan pazarlóan működő magyar lakásszektor energetikai korszerűsítését, vagyis a tömeges hőszigetelést, nyílászáró-cserét és fűtésmodernizációt, amire a jelenlegi energiahelyzetben a klímaválságtól függetlenül sincs elfogadható indok.
A jövő, vagy legalábbis annak egy szelete tehát az Alkotmánybíróság kezében van: történelmet írhatna a testület, ha kimondaná, hogy az alapvető jogaink fontosabbak az autógyártók profitjánál.
