Említettem ezeken a hasábokon több mint egy évvel ezelőtt, hogy kinéztem magamnak és a kislányomnak egy remek kis telket egy Nógrád megyei csodás kis zsákfaluban – de az adásvétel kútba esett, mert a földhivatali tulajdoni lapból az derült ki, hogy az ingatlan körül valami nem tiszta. De úgy emlékszem, azt már nem írtam meg, hogy ugyanabban a csodás kis zsákfaluban sikerült vennem az előzőnél egy sokkal szebb telket, tele fával, mókussal, madárral, egyszóval élettel és természettel. Mivel alig volt pénzem, csak közművesítetlen ingatlanra futotta, úgyhogy a következő dolgok hiányoztak a ligetből: víz, villany, szennyvízelvezetés, kerítés. Ja, és nincs rajta házikó sem, úgyhogy a kislányommal tavaly óta voltaképpen csak sétálgatunk a ligetünkben, leülni és lefeküdni egyelőre nemigen van hová. Igaz, debreceni barátaimtól kaptam egy hatalmas lakókocsit, amely a leendő faházam belső berendezését képezi majd hálószoba gyanánt, de az most még csak szerszámkamraként funkcionál.
De most nem a liget meglétéről szeretném tájékoztatni önöket, hanem azért, hogy bejelentsem: csoda történt!
Tavaly januárban vettem az ingatlant, aztán be is jelentettem az igényemet, hogy szeretném bevezettetni a villanyt, s hipp-hopp, alig telt el egy év, csiribí-csiribá: nekem múlt hét óta van villany a telkemen!
Ne gondolják, hogy gúnyolódom a lassúságon, a valóságban a dolog nagyon is gyorsan ment. Az ingatlanomtól pár méterre, egy földút túloldalán van egy villanyoszlop, onnan kellett az áramot bevezetni hozzám földkábelen keresztül. Igaz, hogy a földúton a földkábel útját nem keresztezte semmiféle közmű, sem vízelvezető árok, sem szennyvízcsatorna, sem gázvezeték, de azért azt a jó pár méteres utat a föld alatt mégiscsak meg kellett tervezni! El kellett készülne a műszaki tervdokumentációnak! És aztán meg kellett várni, míg a földkábel helyét kiássák! És nekem a ligetemben építenem kellett egy embermagasságú vasbeton támfalat (amit én egyszerűen harcászati fedezéknek hívok, mert olyan szilárd, hogy RPG kellene az elpusztításához), és azért a betonnak is időt kellett hagyni, míg megszilárdult. Meg kellett venni a mérőóra-szekrényt, ami ugye átlátszó műanyag, mégis belekerült majd' 130 ezer forintba. S be kellett fizetnem a hálózatrákötési díjat, ami ugyancsak közelítette a 130 ezret.
De megérte! Múlt hét pénteken reggel 7-re megjelent a szolgáltatótól a szakemberek, és olyan gyorsan dolgoztak, hogy pikk-pakk, mire odanéztem, a harcászati betonfedezéken ott díszlett a mérőóra. Aztán a szolgáltatótól jött még egy szakember, aki rákapcsolta ligetünket a hálózatra, s lőn áram, s lőn boldogság.
Igaz, ráment az ingem-gatyám, hogy áramom legyen… Annyi kiadásom volt, hogy egy íróbarátomtól (!) kellett kölcsönkérnem tavaly, hogy legyen mit ennünk a következő fizetésig… S bizony, talán fel kell hívnom majd az íróbarátomat újra, hogy február elejéig legyen mit enni… De immár van egy mérőórával felszerelt harcászati betonfedezékem! Nahát, hogy milyen kevésnek is mennyire tud örülni az ember.