;

rendszerváltás;újságírás;berlini fal;

- Ongjerth Hanna: A láthatatlan mesélő

Vígh Csaba naponta kétszáznegyvenszer meghalt és feltámadt. Teljesen észrevétlenül.
Amikor eleinte beszállt a Wittenberg Platzon kéken fénylő üvegpalotában köröző páternoszterbe, felfelé menet az izgalomtól elszorult a mellkasa. Sosem mulasztotta el, hogy körbe ne menjen vele munkába menet, pedig fel sem kellett volna szállnia rá: a bútorház a földszinten és az első emeleten volt.
A szerkezet halk, állhatatos, örök robogása megnyugtatta. Minden emeleten más kép fogadta, minden képet csak három másodpercig látott. A harmadikon, a fogorvosi rendelő várójában nyugtalan lábakkal ülő, fekete hajú, lila szemüveges, negyvenes nő eltűnik, mire a lift kabinja visszafelé menet erre jár. A görbe hátú asszony a lányába karolva lépeget a gyógytornász ajtajához: három másodperc múlva ők sem lesznek már. A hetedik emeletet elhagyva, a kabin elsötétült és zörögve átsorolt a lefelé vezető sávba.
Csaba süllyedt. Alászáll, gondolta. A három másodperces, tarka élőképeken senkinek nem tűnt fel, hogy egy pocakos, borzas férfi a fekete mélység felé tart. Nyomasztotta, amint emeletenként bezáródik felette az ég. Aztán a földszintet elhagyva, a kabin elsötétült és zörögve átsorolt a felfelé vezető sávba. Csaba emelkedett. Feltámadt. Az elsőn kiszállt, és a lépcsőn lesétált a földszintre, hogy segítsen leltárazni a villanykörtéket.
’89-ben járt először Berlinben. A húszéves fiút felkavarták a színes képek, amiket otthon a tévében látott: a harsány, boldog, fiatal férfiak és az önkívületükben sikoltozó nők; az arcuk öntudatosan sugárzik: egy kis időre nemcsak uszadékfák a történelem folyamában, hanem tevékeny istenek: őket már nem lövik le a fal tetejéről, felállnak rá, lebontják, és soha többé nem engedik visszaépíteni. Ezután a gondolataikról is már csak ők döntenek.
Csabának is ott kellett lennie. Vonatra ült, Debrecenből Budapestre, Budapestről Berlinbe ment, és három hónapig járta 1989 őszének legboldogabb városát. Közben írt. Riportokat. Azokról, akik végre útnak indulnak. Akik hazatalálnak. Akik születnek és akiket temetnek.
Hazaérve megkeresett az anyagokkal egy napilapot. A hétvégi melléklet szerkesztője nagy örömmel hívta fel a sima homlokú, kedélyes fiatalembert, miután elolvasta a történeteit. Csaba mondatai ragyogtak. Szellemes volt, mégis távolságtartó, a leíró részek életre keltek, pont jól aránylottak egymáshoz az interjúk, és az őket körbefolyó háttér-információk. Nemcsak hogy mindig az elképzelhető legjobb riporthősöket találta meg, hanem a megszólaltatott figurák minden szava tökéletesen illett a történetbe: sziporkáztak, dühödten ordibáltak, nevettek, könnyeikkel küzdöttek.
„Szürke Péter”, ezt a nevet írja a cikkek mellé, kérte Csaba a csodálkozó szerkesztőt.
Az újság állásba vette, ő pedig megtanult híreket írni, szerkeszteni és tördelni.
Öt évvel később ment újra Németországba, ekkor már megbízással: a rendszerváltás áldozatairól kellett írnia. Első dolga volt meglátogatni Berlinben Lenát, akivel a ’89-es útján ismerkedett meg, azóta telefonon tartották a kapcsolatot, Lena szemei nagyok voltak és zöldek, az orra fitos; sírt, amikor megkérte: többet ne hívja, mert nincs ennek így értelme, messze van, ráadásul tört angoljukkal a szerelem túl körülményes.
Csaba három hónapig járta a keletnémet tartományokat. Összezúzott álmokról írt, szeszes üveggel alvó férfiakról, elszegényedett, öngyilkos családapák özvegyeiről, kiábrándult forradalmárokról. Sorai, mint a mocsár. A szerkesztő nagyon elégedett volt. A kollégái időnként ugratták Csabát: minek az álnév, sehogy nem értették.
Negyvenéves volt, amikor Berlinbe költözött. Idegesítette a folyamatos cirkusz: hogy a feleségének már semmiben nem tud a kedvére tenni. Pedig volt ideje beletörődni, hogy Csaba minden harmadik szombaton a hétfői lapot írja. Ő viszont hétvégente a Gellért-hegyen szeretett volna piknikezni, leugrani a Velencei-tóhoz, megmutatni a gyereknek a visegrádi várat (minek, kérdezte Csaba összeszorított állkapoccsal, mikor az általánosban minden osztálykiránduláson oda járnak majd, és két alkalom után kibaszottul unni fogja). Behúzta maga mögött az ajtót. Repülőre ült, a Tegelen Lena várta.
Úgyis hamar találsz majd valamit, mondta, Berlinben egy pillanat alatt adódik munka. Csaba feszülten hümmögött.
Tényleg gyorsan talált munkát. Három héttel később kezdett: újságot hordott. Később tányért mosott. Élelmiszert árazott. Árut pakolt. A bútorházban leltárazott. Amikor Lena kirakta, szobát bérelt Kelet-Berlinben. Két egyetemistával lakott. Ahol tudta, kerülte őket.
Aztán elvégezte a megfelelő tanfolyamot, és beült buszt vezetni. Ha magyar hangot hallott, jó napot kívánt a mikrofonba.
Közben pedig tovább tudósított Berlinből a magyar napilapnak. Nem sokat: éppcsak annyit, hogy bele ne bolonduljon a kenyérkeresésbe. Már csak az álnevét használta. Hat éve élt kint, amikor bezárt az újság. Ne aggódjon, nem politika. Csak a technológia útja. Nézzen körül, ki olvas még nyomtatott lapot, hallgatta, ha siránkozott. Legfeljebb az öregek. A Z-generáció szét sem tudja hajtani. Nekik a papír nosztalgia. Retró.
Csaba nem volt többé tudósító. Más ínyére való öndefiníciója pedig nem volt.
Ekkor költözött be a Wittenberg Platzon kéken fénylő üvegpalotában köröző páternoszterbe. Éjszakánként ott aludt, ahol a filctapétás fülke megállt, mikor a portás lekapcsolta a felvonót, mielőtt hazaindult. Csak zuhanyozni meg váltás ruháért járt a két egyetemistához.
Vígh Csaba naponta kétszáznegyvenszer alászállt és feltámadt. Teljesen észrevétlenül.
Az sem tűnt fel senkinek, amikor fent ragadt, a hetedik emelet felett. A fülke éppen ott állt meg, kimászni sem lehetett belőle. A portás örült a mennybemenetelt ünneplő négynapos hosszú hétvégének. Amikor Csabát hétfőn reggel lehozta a halkan robajló páternoszter, már késő volt.
A temetésre Lena is Debrecenbe utazott. Vígh Csaba élt ötven évet. Gyászolja szerető lánya, exneje, exbarátnője, újságíró kollégái. A lapszerkesztő bús ábrázattal lépett Lenához. Bemutatkozott. Fájdalma leírhatatlan. Csaba nem csak mint ember, írónak is briliáns volt. Lena halványan bólogatott, nem tudta, mit mondjon. Azok a németországi történetek, folytatta a szerkesztő: az olvasó, mintha maga is ott lett volna. Csaba mindenkivel megtalálta a hangot, akit megszólított.
Lena zöld szemei meglepetten kerekedtek, a vonásai megelevenedtek, mintha álomból ocsúdott volna. „Bocsásson meg – felelte –, nem tudom, miről beszél. Csaba egy árva szót sem beszélt németül.”