A Váczi néven született Márton hatéves volt, mikor imádott apja meghalt, majd tizenkettő, mikor megtudta, nem az a valódi édesapja, akit addig annak hitt és elgyászolt, hanem anyja egykori szerelme, aki ismét társa lett. Ekkor hosszú vívódás és identitásválság után nevet vált – édesapja nevét felvéve, Gerlóczy lesz. Családkutatása révén kiderült: a családtörténet ismétli önmagát, édesapjának sem biztos, hogy az az apja, akit annak hitt. Egy genetikai vizsgálat azonban újabb fordulatot hozott: így teremtődött meg A katlan és Az örvény. Valamint az újabb, még pusztítóbb identitásválság. És folytatódott a hajsza az apáért.
Ön a poklot megjárta, hogy felgöngyölítse, mi az igazság származását illetően. (Ebbe a felgöngyölítésbe persze nem teljesen önként sodródott.) Megnyugtatóbb így, hogy a kreált valóságot felváltotta a bizonyosság, tudja az igazságot? És közelebb került ezzel önmagához?
Mindenképpen elmondható, hogy közelebb kerültem önmagamhoz. Ebből a közelségből azt is el tudom mondani, hogy egyelőre nem sokat tudok erről az emberről. Nehéz nyilatkoznom róla. Fekete lyukba került. Megtört. Amíg írtam ezeket a könyveket, a felszínen tudtam maradni, de a fiam születése óta nem dolgozom a regényen, mármint a folytatásán, nem is nagyon gondolkodom rajta, ezért aztán elsüllyedtem. Mentőmellény nélkül hánykolódom. Nézek bele bambán a sötétségbe. Ezt tudom elmondani magamról és az emberről, aki birtokában van az igazságnak.
Én még csak azt sem tudom, hogy mi nem akarok lenni, szóval engem rángatnak, igen, ide-oda. De előtte még én is megrángatom kicsit őket.
Úgy érzi, a nulláról vagy majdnem a nulláról kell indulnia annak, aki megtudja, más az őse, mint akit odáig annak tudott? Hiszen saját személyiségét, történetét csak nem nullázhatja le teljesen.
Én nem tudom elmondani önnek, mások hogy éreznek, hogyan kellene érezniük. Nem arról van szó, hogy az ember – jelen esetben, ugye, én – megtudja, hogy más az őse. Ez nem ilyen egyszerű. Az már egyszer megtörtént. Igen, az a tizenkét éves fiú megtudta, hogy más az őse. Igen. Valakitől megtudta. Most pedig megtudta, hogy az, akitől megtudta, nem tudta. Rosszul tudta. Nem ismerik őt. Nem tudják, hogy kicsoda. Hogyan várhatnám akkor én el magamtól, hogy tudjam, ki vagyok? Ha még a szülők sem tudják. Még a halott apám sem tudta! Mibe kapaszkodjak akkor én?
Önmagára bábként/árnyfiguraként tekint, akit a narratívák, fikciók ide-oda rángatnak?
Minden gyermek az. Minden gyermek a barom szülei áldozata. Aztán, amikor a gyerek felnő, és lassan a baromság jelei mutatkoznak rajta, belátja, hogy apa és anya mindezt az ő érdekében csinálta, és akkor ő is barom lesz, és onnantól nem látja tulajdon baromságát. Nem akarunk olyanok lenni, mint ők, de nincs menekvés, idővel pontosan ugyanolyan barmok leszünk. Én még csak azt sem tudom, hogy mi nem akarok lenni, szóval engem rángatnak, igen, ide-oda. De előtte még én is megrángatom kicsit őket.
Az, hogy nemrég ön is apa lett, mennyire segíti az identitás útvesztőjében?
Nem magammal foglalkozom, amikor vele foglalkozom. Benne, amikor ránézek, az anyja fiát látom, az új életet látom. Akkor lesz érdekes, amikor vele kell mindezt megbeszélnem. Azt várom. Kíváncsi vagyok arra, hogy mit mondanék. Kíváncsi vagyok arra az őszinteségre. És rettegek a baromtól, aki vagyok.
A dolgok egyféleképpen történhetnek, tudniillik úgy, ahogyan történtek – hangzik el sokszor a regényben, kulcsmondatként. Ám mintha épp ennek igazságát ásná alá és fúrná meg.
Természetesen azért választottam ezt a mondatot, mert igaz is meg nem is. Szigorúan nézve igaz. De ha egy történés, vagy ne adj' isten, maga a dolog fikció, akkor nem igaz. A meg nem történt dolgok egyféleképpen történhetnek meg, ha megtörténtek. Ennek így semmi értelme, ugyebár.
A nyelv felkészületlen – az elmesélhetetlent kell elmesélni, írja. Emiatt rendkívül költői (képi, zenei) ez a kötet?
Lélektani drámát nehéz nem költői módon elmesélni. A létezésről beszélni egyszerű eszközökkel, az még megoldható, de a nemlétezésről beszélni nagyon nehéz. Egyes szakaszokon nagyon lassan haladtam. Nagyon féltem. Féltem, hogy sikerülni fog-e. Gondolom, ekkor kapaszkodtam bele-bele a sirályok lábába.
A személyisége változott a névváltoztatástól?
Nekem már kétszer változott a nevem. Már egy éve nem vagyok Gerlóczy. Gyorsan meg kellett változtatni, nehogy a fiam Gerlóczy legyen. Változott-e a személyiségem, amikor nevet változtattam? Persze, hogy változott. A nevünk az azonosság azzal, akinek gondoljuk magunkat. Arról is van elképzelésünk, hogy mások mit gondolnak rólunk. Arról az emberről, aki a nevével azonos.
Egy megkonstruált vagy épp képzelt valóság (mint amilyen itt az anya és a nagyanyáé) lehet valaki igazsága, nem? Létezhet kegyes hazugság, elfogadható önbecsapás?
Én nem voltam beavatva a hazugságba. Engem nem kérdeztek meg arról, szeretnék-e ebben a hazugságban élni. Mindenki azt csinál a saját életével, amit akar. Volt egy ajánlat, volt egy kérdés: ki tud erről?, folytathattuk volna ezt a történetet, maradtam volna Gerlóczy, és akkor most megtaníthatnám ugyanezt a fiamnak. Szó sem lehet róla!
Lehet tiszta lappal kezdeni, hogy kiderült az igazság? Lehet visszafele sétálni azon a bizonyos úton az útkereszteződésig?
Ha az igazi apámmal leülhetnék és megbeszélnénk ezt az egészet, az biztosan sokat segítene, de ő halott. A többiek, akik segíthetnének nekem, nem szívesen fordulnak vissza ezen az úton. Szóval lényegében egyedül vagyok az igazságban, holott a történetünkben nem egyedül voltam, az életet nem egyedül éltem. Ez van. Újrakezdeni? Vannak elképzeléseim arról. Radikális elképzeléseim. Több is. Az egyikhez sok pénz kell, a másikhoz sok bátorság. És sok pénz. És idő. Abból meg egyre kevesebb van.
Mik ezek a radikális elképzelések?
Ezek helyek. Távolságok.
Összekuszálódott mintázat (amihez nem kell genetikai egyezés) és génekbe kódolt örökség. Szét lehet ezeket egyáltalán szálazni? És kiléphetünk e kettő szorításából, felülírva ezeket?
Kilépni nem tudunk belőle. Elönti az agyamat a forró vér, tudom, hogy ezt én már láttam, ez a nagyapám, belenézek a tükörbe, kérdezem magam, ez most a mintázat vagy a gének? De mire belenéztem a tükörbe, már nem tombol a roham. Nem tudunk kilépni belőle, mert nem tudjuk irányítani. Az irányít minket. A mintázatok? Azoktól meg lehet szabadulni. De valahogy üresnek érzi magát aztán az ember. Hová lettem én? Ki vagyok akkor én? Nagyon lassú az építkezés, és minden pillanat búcsú egy átvert embertől. Sajnálod őt, szégyelled őt, megveted őt.
Ami nem öl meg, az megerősít? Egyetért ezzel a mondással?
Biztos így van, meg jól is hangzik. Ám előbb azt kell tisztáznom, hogy kit nem ölt meg, és kit ölt meg. Ha nem sikerül elpusztítanom Gerlóczy Mártont, akkor megerősödik? Az mit jelent? A testem jövőre felbukkan az X-Faktor színpadán és ilyeneket mond majd? Hogy ami nem öl meg, az megerősít? Lemezt készít Vastag Csabával és egy szponzorautóval megy vásárolni? És én addig hol leszek? Írom itthon a fikció harmadik részét annak a pár száz embernek, aki kíváncsi rá? Talán a Gerlóczy Mártonnak van igaza, írtam is arról az első részben, hogy az emberek mennyire szeretik a hazugságot. Hogy azt szeretik fogyasztani, attól laknak jól igazán.
...az emberek mennyire szeretik a hazugságot. Hogy azt szeretik fogyasztani, attól laknak jól igazán.
A minőség, teljesítmény számít, vagy hogy hány emberhez jut el?
Nem lesz itt teljesítmény, ha nem tudom kifizetni a számlákat. Nem lesz fűtés a házban. Rengeteg energiát égettem el az elmúlt három évben. A teljesítmény számít, ez jól hangzik, de most már családom van, nem lehet az írás a legfontosabb, aztán majd lesz valahogy. Mert nem lesz sehogy. Ha pár száz emberhez jut el, lehet az akármilyen jó, nem lesz sehogy. Akkor vagy nem folytatom, vagy majd lassan folytatom. Ha viszont nincs rendszeresség, nincs írás sem. Nem lehet hétvégente írni, hétvégén focizni lehet meg sznúkerezni, írni nem. Írni mindennap kell. Szóval, ha nem sikerül az első két résszel finanszíroznom a harmadik megírását, akkor ez a vállalkozás – ebből a szempontból – egy kudarc. Ez a felismerés sem javít a hangulatomon, persze.
Nemcsak a művészet segíti az életet (az írás szelep, ahogy mondja), de az élet is segíti a művészetet. Traumájából, identitásválságából született igazi íróvá, művésszé. Aki dudás akar lenni, pokolra kell annak menni?
Tehát akkor szerencsésnek kellene éreznem magam, hogy van témám, van mit megírnom? De jó nekem! Igazi művész leszek! Végre! Abban van igazság, hogy a traumának köszönhetem azt, hogy író lettem. De ez nem most történt. Ez akkor történt, harminc évvel ezelőtt történt. Jobban örülnék, ha lenne egy szakmám, amit a társadalom megbecsül. Vissza is iratkozom a gimnáziumba a következő tanévtől, aztán meglátjuk, van-e még időm kezdeni magammal valamit. Elképzelésem sincs, miért gondolják az emberek azt, hogy jó dolog írónak lenni. Írni jó. Ha megkérdezik, mi volt a legjobb dolog az életben, azt felelem majd, írni. Írni jó volt. Írónak lenni nem volt jó.
Valóban, többször mondta, ha befejezi A fikciót, egyáltalán nem biztos, fog-e még írni. El tudja képzelni az életét írás nélkül? Hogy abbahagyja azt, hiszen már ez is identitása része?
El tudom képzelni az életemet írás nélkül, mert láttam az elmúlt fél évben. Egy agyhalott lettem. Nemhogy írni, olvasni sem tudok már. Nem működöm írás nélkül, szóval írni fogok, majd írok naplót. Vagy strandkönyveket. Lélektani strandkönyveket. Apukalipszis 2. – A szicíliai randevú. A nagy sikerű Apukalipszis 1. írójának legújabb sikerkönyve már a boltokban. Ha befejezem A fikciót? Ha befejezem egyáltalán.
Nemrég nyerte el a Merítés-díj közönségdíját is. Hogy tekint ránk, akik az ön szenvedéseit olvassuk, azt ízlelgetjük, abban vájkálunk? Bevallom, néha úgy éreztem magam, mintha katasztrófaturista lennék.
Nagyon kíváncsian tekintek mindenkire, aki elolvassa ezt a szöveget. Nagyon érdekel, hogy érti-e. Soha nem érdekelt még ennyire. Egy pillanatig sem zavar, hogy idegenek egy nem létező emberről olvasnak, mert a véleményük is segít abban, hogy felszedjem a darabokat a földről.
Végül: most, az igazság tudatában is újra belekezdene annak felgöngyölítésébe, önmaga lenullázásába? És az igazság felgöngyölítése a megbocsátáshoz is elvezethet?
Én most nem tudnék belekezdeni abba sem, hogy kivigyem a kukát a ház elé, szóval nem. Nehéz megbocsátani olyanoknak, akik nem értik, hogy mit követtek el, de majd igyekszem. Hogy mi lesz a feladatom, még nem tudom, szakemberek segítségét is kérem, mert egyedül már nem boldogulok. És munkát is keresek, mert már nem egyedül kell boldogulnom. Kell is dolgoznom, ki kell szabadulnom ebből a lágerből.
„Gerlóczy Márton”
(1981) magyar író, újságíró, publicista. Anyai dédapja Áprily Lajos. Legismertebb művei közé tartozik az Igazolt hiányzás (2003), A csemegepultos naplója (2009), az Altató (2017) és A fikció – többkötetes identitásthriller (2021–2022).
