Mindig azt nyilatkozza: véletlenül került bele a showbizbe. Miközben megjárta a klasszikus utat: reklámok, tévé. és moziszerepek a nyolcvanas években meg olyan sztárstátusz, melyről sokan csak álmodoznak. Kíváncsi lennék: mi ebben a véletlen?
Az, hogy én tényleg nem vágytam erre. Az volt az álmom, hogy férjhez megyek, lesznek gyermekeim és egy nagy családom. Továbbá nagyon zárkózott voltam gyerekkoromban, így a középiskolában kényszerítettek arra, hogy felvegyem a színjátszás órákat, mert nem voltam hajlandó megszólalni és úgy gondolták ez lesz a megoldás. Szörnyen éreztem magam, amikor ki kellett állni a színpadra, azt hittem elhányom magam a stressztől. Tizenöt éves koromban váratlanul elhunyt az édesapám. Egy bartánőm elvitt magával egy reklámfilmcastingra, csak elkísértem, hogy ne izguljon. Ott ültünk vagy tizenöten, egyszer csak kijött a rendező és rám mutatott: „Te, gyere be!”. Eszem ágában sem lett volna bemenni, de a barátnőm belökött az ajtón. Ott ültek egy hosszú asztalnál a szakemberek és köszöntem. Nem sokkal később közölték, hogy engem választanak. Mondtam, hogy szó sem lehet róla, nem tudok, akarok reklámban szerepelni. A rendező megkérdezte: tudok ülni, bájosan nézni egy fiúra és közben gyömbért iszogatni? Ez nem volt annyira ijesztő, de mondtam, hogy a barátnőmet kísértem csak el. A rendező annyira elhivatott volt, hogy garantálta: ha elvállalom, akkor a barátnőm kap egy másik reklámszerepet. A barátnőm is segített meggyőzni: édesapám elment, édesanyám segélyen él, nekem pénzt kell keresnem. Így aznap lett egy ügynököm és éveken keresztül én tartottam el a családot. Gondoltam, ez jó lesz egy ideig, aztán majd egyszer csak férjhez megyek. Ez volt az álmom, mint nő: hatvanöt évvel ezelőtt ez teljesen szokványos volt.
Miért lett akkor végül színész?
Mert sokkal többet fizetett a reklámnál. Akkor elárulom: tizenhárom éves koromban beleszerettem John Derek színész-filmrendezőbe, amikor láttam őt a The Adventures of Hajji Baba című filmben. Az ágyam felett volt a fényképe, vele keltem, vele ébredtem. Aztán találkoztam vele személyesen, amikor a The Big Valley című western sorozatot forgattam. Megbeszéltünk egy randevút, felnőttként is beleszerettem és nem sokkal később megkérte a kezem. Csak vele akartam lenni, azonnal fel akartam mondani, de nem szerettek volna velem szerződést bontani, mondták, hogy lassan kiírnak a showból. Amikor ez megtörtént, visszavonultam a színészi pályától. Boldogan éltünk, amíg Derek el nem hagyott, így visszatértem a munkához, mert egyszerűen újfent pénzt kellett keresnem. Azt gondoltam, ez is átmeneti, de amikor a második házasságom is tönkrement, akkor gondoltam azt, hogy ha álmaimat nem tudom megvalósítani a valós életben, akkor majd a mesékben próbálom meg: innentől kezdve néztem magam hivatásos színésznek. Az ügynökeim mondták, hogy mit képzelek, elmúltam negyven, ennél sokkal korábban kellett volna befutnom. Aztán egyszer csak befutott a felkérés a Dinasztia egyik főszerepére.
Ami elképesztően nagy siker volt csaknem egy évtizeden keresztül. Nem volt unalmas ennyi ideig egy figura bőrében lenni?
Nem, az ilyesmi nem frusztráló, ha szereted a karaktert, akit alakítasz. Krystle figurájában és bennem pedig rengeteg közös pont volt. Nem gondolja? Csak arra vágyott, hogy legyen egy férje és gyereke. Ami pedig nem sikerült a valós életben, az összejött a Dinasztiában kilenc évig. Mindig is mondtam John Forsythe-nak, hogy vele élem meg az álmaim házasságát. Képzelje csak el: van egy férfi, aki szeret, boldogok és hűségesek vagyunk és ezért még meg is fizettek. A forgatás végig nagyon jó hangulatban zajlott, tényleg összeállt egy család.
De volt az álomnak árnyoldala is?
Amikor egy ilyen sikeres produkcióban szerepelsz, tudomásul kell venned, hogy a magánéleted megszűnik létezni. Bárhol voltam szinte a világon, mindenhol bámultak és körbevettek. Nem volt egy szabad pillanatom sem, így amikor a sorozat véget 1989-ben, úgy döntöttem újra visszavonulok. Amúgy tiszta szívvel együtt érzek azokkal a fiatal színészekkel, akik manapság szembesülnek azzal, hogy azt hiszik, hogy életük egyik intim pillanatát élik meg, majd hirtelen az erről készült videó végig gyűrűzik az interneten. A sikernek elképesztő nagy az ára, van, aki nehezebben, van, aki pedig könnyebben viseli. Szubjektív.
Jelentős mozgóképtörténeti pillanat, amikor 1982-ben Barbara Bel Geddes-el megosztva kapták és vették át a legjobb tévésorozat színésznőnek járó Golden Globe-ot – a két nagy rivális, a Dallas és a Dinasztia főszereplői.
Erre a kérdésre több válaszom is van. Az első, a Golden Globe-al kapcsolatos irónia: 1964-ben én voltam az egyik első díjátadója a shownak, az úgynevezett Miss Golden Globe, amikor MGM stúdiónál voltam szerződésben. Soha nem gondoltam volna, hogy egyszer majd nekem is átadják a díjat. Rendkívüli módon örültem az wlismerésnek és Barbara sikerének egyaránt. Én sosem voltam afféle versenyző alkat, de mint minden színész, szeretem, ha elismernek. Ugyanakkor mi sohasem éreztük, hogy a Dallas-szal afféle harcban állnánk, mindkét sorozat megvolt békében egymás mellett. Fogalmazzunk úgy, Barbara és én, a Dallas és a Dinasztia is nyert.
Mit gondol, a nyolcvanas években miért volt ekkora eufória az amerikai szappanoperák körül?
Ha bárki tudná erre a tökéletes választ, akkor sikerült volna manapság is megtartani ezt a műfajt magas szinten. Annak idején talán a siker kulcsa az átélhető, mindennapi történetekben, a szerethető karakterekben és az olyan színészek kiválasztásában rejlett, akikkel egyenrangúnak érezhették magukat a nézők. Ez csak pár gondolat, a valós válasz ennél sokkal-sokkal bonyolultabb. És a siker annak idején sem jött azonnal: amikor a Dinasztia indult, akkor a M.A.S.H. volt a sikerszéria és az első évad nem teljesített túl jól, de az ABC kitartott a Dinasztia mellett. Aztán tudjuk, mi történt.
Aztán mindenkit meglepett, amikor 2009-ben, hatvanhat éves újra visszatért. De, ami az igazi döbbenet volt, hogy A pokol konyhája című reality show brit változatában, melyben celebséf volt és meg is nyerte a versenyt. Ez magáért beszél, de mégis, hogy jutott az eszébe, hogy pont egy ilyen főzőshow-felkérést fogadjon el?
Pontosan ezt kérdezték tőlem a szeretteim is, amikor igent mondtam. Az igazság az, hogy ekkor nem is tudtam mi az a reality, mert civilként nem nézek túl sok tévét. Mindazonáltal imádok főzni, nem tudom, tudja-e, írtam egy szakácskönyvet is – úgy vélem, a jó étel az egyik csodája az életnek. A fő ok azonban Marco Pierre White séf személye volt, akit Gordon Ramsey mestere is, és a pályája csúcsán egyszer csak visszavonult és a felkérés előtt olvastam róla épp egy remek cikket. Aztán kiderült, hogy ő lesz a mentor, a New York-i forgatás alatt pedig a Dorchester hotelben – mely a kedvencem – szállásolnak el, visszautasíthatatlan ajánlatnak tűnt. Pláne, hogy ezért nekem fizettek, pedig, ha arról van szó, én is szívesen fizettem volna, hogy részt vehessek rajta. A show minden egyes másodpercét élveztem: lenyűgöző emberekkel főzhettem közösen.
Nyolcvanévesen újra meglepte a világot: a Swan Song című független moziban Udo Kier halott szerelmét alakítja.
Hát gondolhatja. Élem a tökéletesen boldog életem, amikor kapok egy forgatókönyvet. Az ötödik oldalnál elkezdek rajta sírni. A tízediknél nevetni. Aztán ezek váltották egymást. Gondoltam: botrányos, de érdekel. De merjek én ilyen idősen újra dolgozni? Aztán Todd Stephens rendező meggyőzött, hogy ne aggódjak, illetve ami fontosabb – arról is, hogy zseniális filozófus. Aztán pedig Udo..., csodálatos ember. Nem is tudok most más mondani róla.
Névjegy
Linda Evans 1942-ben született a Connecticut állambeli Hartfordban. Televíziós színésznőként, sorozatszereplőként már a 60-as évek óta jelen van a képernyőn, elsősorban az ABC csatorna nyolcvanas években futó, sikeres Dinasztia című szappanopera sorozatából ismert.
