„Vagy a vadász nyer, vagy a vadkan” – írja új kötetében a 103. évéhez közeledő Tatár Imre, de mindjárt hozzáteszi, hogy akadnak ritka kivételek, például az ő esete is ilyen volt. Történt pedig, hogy beutalót kapott egy vadászházba, valahol Szentendre és Visegrád között. A szolgálatkész házigazda – a helyzetet valamelyest félreértve – nyomban megszervezte, hogy este kimenjenek a leshelyre, s a vadászati tilalom ellenére is kilőjenek egyet-kettőt a kukoricást fosztogató vadkanok közül. A puska már ott is volt szerzőnk kezében, aki – saját szavai szerint – ezen az estén „megtanult imádkozni", kérve a „sorsot”, a „véletlent”, a „természetet”, hogy ne küldjenek a közelükbe vaddisznót. És szerencséje volt, a veszedelmes négylábúak elkerülték a fővadász és az esetleges fegyverhasználatért éppenséggel nem lelkendező újságíró rejtekhelyét. Így esett, hogy a vadkan is, a botcsinálta, bár több tartalékos tiszti tanfolyamot elvégző „vadász” is – nyert.
Mint egyetlen gyöngyszem egy tetszetős nyakláncon, olyan ez a kis történet Tatár Imre új kötetének emlékezés-füzérében. Kedves sztori, olvasmányosan megírva, amely egy röpke epizódot elevenít fel az idők távolából. Emlékezéseivel, írásaiból formált kötettel nem először jelentkezik a 103. születésnapjához közeledő ismert újságíró, aki pályáját éppen 75 évvel ezelőtt kezdte, elsősorban a világ dolgait, közöttük a német és az európai ügyeket elemezte, de írt sok minden mást, például üzemi riportot is; több napilap szerkesztőségét megjárta, a leghosszabb és legtartalmasabb időt – 1975-től huszonöt évet - mégis a régi és mára akár legendásnak is nevezhető Magyar Nemzet szerkesztőségében töltötte el. Nevét a szakma és az olvasók is jól ismerhetik, s persze hajlamosak lehetünk az életkornak mágikus jelentőséget tulajdonítani. Száz fölött könyvet kiadni – a vérmesebbek elkezdhetik kutatni, vajon sajtótörténeti rekordról van-e szó.
Ám úgy gondolom, hogy másra is érdemes figyelni, különben csak a felszínt karcoljuk. Arra nevezetesen, hogy a Zimber-könyvek sorában megjelent, Blahó Miklós szerkesztői közreműködésével készült Ködalakok című kötet lapjairól nem is elsősorban az elmúlt évszázad sok viharos eseménye – háború, munkaszolgálat, hadifogság, forradalom, kádári konszolidáció, rendszerváltozás – integet az olvasó felé, hanem egy minden viszontagság és megpróbáltatás ellenére derűs lélek finom iróniával és humorral átszőtt intellektusa. De ha egyszer nem történelemkönyvről van szó, akkor mi végre e visszanézés, kérdezhetnénk akár Kölcseyvel is: „Régi kor árnya felé visszamerengni mit ér?” – feszegette Himnuszunk költője 1831-ben, éppen 41 éves korában. Nem tagadva a „hass, alkoss, gyarapíts” jelszavának el nem múló időszerűségét, mégis hadd érveljek a merengés szépsége és értelme mellett. Ha már valaki sok évtizedet élt meg – jóval többet, mint négyet –, akkor az ilyen kötet, mint amilyen Tatár Imréé, az emlékezés ködfüggönyén leskelődik vissza a múltba, válogat a régi árnyak között, hangulatokat, múló pillanatokat idéz régi korokból, ez pedig nem más, mint az emlékező saját történelme, vagyis éppen Tatár Imréé.
És éppen ezért nem baj, ha a visszaemlékezés ködében ez-az elmosódik, a messzeség kéklő távolában valami elhalványul, az olvasó ettől még a kerekre csiszolt epizódok sokaságát kapja a szerzőtől, akár a rajztanár fejes vonalzójáról, a kényszerűségből autószerelést vállaló inas petróleum-kalandjáról, akár a már ismerős vadászatról vagy éppen a szocialista világ vámosáról van szó, aki elnézte a Hamburgból hazatérő újságírónak, hogy az ajándékba vett villamos fúrógép hazai ára meghaladta a megengedett értéket…A sorsfordító nagy események körvonalai is jól kivehetők az egyszerre borongós és derűs emlékezés életteli ködfüggönye mögött: Tatár elbeszéli, miként lett munkaszolgálatosból hadifogoly, idéz az egykori levelezőlapokból, amelyeket persze cenzúráztak, a szerző szerint valószínűleg a Moszkvában élő magyarok segítettek a szövegek ellenőrzésében, „az írásból ítélve valószínűleg nők”, s nyüzsgő, eleven leírását kapjuk annak, hogy a hadifogolytábor életét miként sikerült egy színi előadással elviselhetőbbé tenni, hogyan szövődhettek flörtök, futó szerelmi kalandok a szigorú ellenőrzés körülményei között. Telik a szerző energiájából ismeretterjesztő eszmefuttatásokra is, például a visegrádi Salamon-toronyról; a nosztalgiázás szelíd bája lengi át a magyar művelődéstörténet egyik pesti fellegváráról, a New York-palotáról vagy éppen a balatonszéplaki újságíró-üdülőről írottakat. A kötet végén az emlékezés ködlámpái ismét messzebbre világítanak a Kádár-kornál: megérkezünk a Tavaszmező utcai neves, nyolcadik kerületi gimnáziumba, s íme, ott ülnek az osztálytársak a szerző mellett, aki immár „gondolati postán” egy égi érettségi találkozó összehívását kéri az odafenti igazgatótól, ahova majd „özönlenek a fiúk”, azok is, akiket a kötet nem vett sorra. Tatár Imre abban reménykedik, az odafenti igazgató megbocsátja, hogy „a jól érett diák” nem vesz részt ezen a képzeletbeli összejövetelen.
Ez a kötet is bizonyítja, hogy régi kor(ok) árnya(i) felé „visszamerengni” bizony – sokat ér.
(Tatár Imre: Ködalakok. Emlékek a huszadik századból. Zimber-könyvek, Szilvia és Tsa Kiadó, 2022.)
