„Még egy temetésen is lehet nevetni. Ha eszünkbe jut egy kellemes élmény, amit azzal az emberrel éltünk meg, aki már ott fekszik kiterítve. Avagy azért is lehet mosolyogni, mert megkönnyebbülünk, hogy ő most már elment az életünkből” – mondta Jirí Menzel még 2010 decemberében, mikor a Visszhang-előd Vasárnapi Hírekbe készítettem vele interjút. Persze, értjük, az élet megy tovább, a cseh rendezőzseni sincs már velünk, odaátról nevet a kis kegyeletlenségeken, hogy a FIFA-elnök kedélyesen szelfizik Pelé nyitott koporsója előtt, a magyar miniszterelnök és neje pedig az emeritus pápa ravatalozója után tizedmagukkal becsüccsennek egy elegáns olasz risztorantéba tengeri herkentyűt lakmározni, derűsen bazsalyogva a személyzettel.
Látszólag a nagykövetség, valójában a magyar adófizetők állták a cechet, nekünk árstopos far-hát, nekik homár katalán módra. De hát mindig vannak egyenlőbbek, és isten ments, hogy csak az illem kedvéért (milyen illem, itthon is szokás halotti tort tartani) koplaljon az ország első számú vezetője, miután („Ember, most jövök ki a templomból!”) lerótta az akármit is a Vatikánban. Mi legfeljebb a tudósításon csámcsoghatunk, amit a La Repubblica pazarul tálalt, az európai populizmus szimbólumaként aposztrofálva a magyarok nyak(á)ba tűrt partedlis atyuskáját. Még hogy szimbólum! Ő maga a vátesz, megosztó szónoki magaslatok légtornásza, a nemzet, s egész Európa jövőbe látó, lánglelkű prófétája, Vlagyimir Putyin békegalambja.
De ízlelgessük még egy kicsit ezt a homárt (ha már homár, legyen kövér, és jobb ma egy homár, mint holnap egy hombár, jó-jó, abbahagytam) – bocs, de én nem: homárseriff – A szerk. –, amit már a régi rómaiak is kedveltek és napjainkig igazi luxuscsemegének számít. Az állatot élve kell forró vízbe dobni, mert kimúlása után gyorsan elszaporodnak benne a kórokozók, amelyek a homárfogyasztó ínyenc szervezetébe jutva gyomorgörcsöt, hányást, lázat, súlyos esetben halált is okozhatnak. Az élve főzés ellen világszerte lobbiznak az állatvédők, Új-Zélandon ezért már be is tiltották, másutt azzal próbálkoznak, hogy enyhítsék a jószág szenvedését, például egy ideig jégen tartva szedálják, vagy egy jól irányzott ütéssel kiloccsantják az agyát – mert még az is van neki.
A forró vízbe dobva éles, sivító hangot ad – ami nem sikoly, mint sokan gondolják, csak a hőre pirospozsgásodó páncélja alól hirtelen távozó levegő hangja. Valójában tudományosan még nem sikerült igazolni, hogy a homárnak fáj-e, ha lobogó vízbe dobják, vagy csak a hópihelelkű emberek dramatizálják túl, akik gondolnak olykor a társadalom most drámaian leszakadó, szociális tűzifával, lakossági piaci áras rezsivel, rekordinfláció-álló fizetésekkel nem védett rétegeire.
De eszünkbe juthat egy sokkalta kellemesebb feldolgozási mód is, Jorgosz Lanthimosz A homár című abszurd drámája, 2015-ben Cannes-ban a Zsűri Nagydíját is elnyerte a film, melyben Colin Farrell azt kockáztatja, hogy homárrá változik, ha nem sikerül 45 napon belül párt találnia egy fura tengerparti szállodában, ahol illegális a szingliség.
Az abszurd műfaj különösen a szívünkhöz nőtt, ez táplálja-élteti rovatunkat is hétről hétre, akár a taotámogatás a Felcsúti Utánpótlás Neveléséért Alapítványt. Most is éppen 800 millió forint közpénzből építhetnek fedett, műfüves focipályát a Makovecz-stílusú kazánház és az okosfutódomb mellé (lásd még: A felcsúti magyar, aki dombra ment fel és hegyről jött le). Már tényleg csak egy Hungaro-Disneyland hibádzik, orbitális Csodaszarvassal a tetején, meg Elon Musk Teslái a felcsúti „strip” alá. De ha létezik karma, egyszer még egymásba botlanak ők a konzervatív populisták és szélsőségesek kedvenc homokozójának is használt Twitteren. Mint Andrew Tate és Greta Thunberg, aki parádésan riposztolt a volt kickboxbajnok, ma már csak profi nőalázó influenszernek, azóta román előzetesben ülő futtatónak. Az univerzum bájos jóvátétele, hogy Tate egy napon belül eljutott Gretától a GRETA-ig (a mozaikszó az Európa Tanács Emberkereskedelem Elleni Küzdelem Szakértői Csoportját fedi).
Hétfőn elindult a Tudásmenet az Oktatásért a miskolci Herman Ottó Gimnáziumtól, hat nap alatt 180 kilométert tesznek meg a budapesti Kölcsey Gimnáziumig. Szép és komoly vállalás, miközben Pintér „nem értek én az oktatáshoz” rendőrminiszter sameszai épp az éves belső teljesítményértékelés bevezetését készítik elő. Az új koncepció hivatott ösztönözni a pedagógusokat a „minőségi munkavégzésre” ezzel már implikálva, hogy amit most csinálnak, nem üti meg a mércét (ellenben a szájuk nagy, pedig még zsemle sincs), újabb terror alá vonva a vazallusként sanyargatott tanárokat. Láttuk ezt már körvonalazódni a Ludovikán tartott eligazításból. Vajon mi lesz a következő lépés? Kilövési engedély azokra, akik nem készítenek fel évente egy osztálynyi diákot OKTV-re? A szerdán a Margit-szigetre tévedt vaddisznó tudott volna erről mesélni – egy végzetes hibája volt, élni akart. Csakhogy a város közepén, lakott területen – még ha a Nyulak szigetén csak futók, romantikázók és turisták is tartózkodnak – ez megengedhetetlen. A lovakat és a vaddisznókat lelövik, ugye, a homárt felfalják, ez a védtelenek sorsa, mióta világ a világ. A tápláléklánc erős hatalom, a NER étvágya pedig nem csillapodik, csak idő kérdése, és Kronoszként lenyeli saját gyermekeit is. Csak hát, fránya sok idő…
De váltsunk távlatot: 150 éves lett a héten a Népszava. Ez aztán az ünnepi időtáv! Talpalávalónak idézzük Lewis Carroll A homár négyes című versét, az Ady Endre, József Attila, Radnóti Miklós, Faludy György, Fejtő Ferenc és sokan mások (már ez a felsorolás is szédítő) mellett anno lapunkban is publikáló Kosztolányi Dezső fordításában: „Édes Csiga, szedje lábát! Letiporja farkamat – szól a Keszeg – az a Delfin, aki mögöttünk halad. Lám, a Homár meg a Teknőc kinn vár már a fövenyen, ugye, ön is táncol egyet mivelünk majd odalenn?”
