Csaknem tizenhárom év telt el a megélhetésükért küzdő dolgozók, közmunkások által szervezett első, Miskolctól Budapestig tartó éhségmenet óta. Most egy újabb, a jobb anyagi és társadalmi megbecsülésért harcoló munkavállalói réteg kezdett fél országon át tartó menetelésbe: a pedagógusok, a “nemzet napszámosai”.
Több mint egy évtizede talán senki nem gondolta volna, hogy tanároknak, az őket képviselő érdekvédelmi és civil szakmai szervezeteknek az út szélén gyalogolva kell megpróbálniuk felhívni a társadalom figyelmét az oktatási rendszer sanyarú helyzetére. Talán senki nem gondolta volna, hogy egy fiatal, pályakezdő pedagógusnak választania kell: gyorsan szakmát vált, hogy saját lábra tudjon állni és elkezdhesse az önálló életét, vagy tíz-húsz évig otthon, a mamahotel biztonságában hódol hobbijának, a tanításnak. Vagy azt, hogy a rendszerszintű pedagógushiány már nem csupán valami távoli fenyegetés, hanem a mindennapokban is érezhető valóság lesz, aminek nemcsak a még pályán maradó tanárok, hanem a diákok, szüleik, és így az egész társadalom látja kárát.
Igazából most sem nagyon gondol bele senki, leszámítva persze a közvetlenül érintetteket. A hétfő reggel indult, egészen szombatig tartó “tudásmenethez” alig néhány tucatnyian csatlakoztak, és feltehetően csak a legelszántabbak fogják végigmenetelni a több mint 180 kilométeres távot. Igaz, egy ilyen akciónak nem feltétlen az a célja, hogy nagyobb tömegeket mozgasson meg. Legalábbis nem a szó fizikális értelmében. Sokkal inkább az agytekervények megmozgatására tett újabb kísérlet. Elvégre egy pedagógus nemcsak az osztályteremben, hanem kint az utcán is pedagógus. Nincs könnyű dolguk. Gyerekeket sem mindig egyszerű logikus, kritikus gondolkodásra tanítani. Hát még azokat, akik már kinőttek az iskolapadból.