Volt olyan pillanat, amikor úgy tűnt, hogy a Grincs szőröstül-bőröstül elviszi a karácsonyt. Nem globálisan cseni el, csak szerény otthonunkban. Eddig az előkészületek nagyjából abból álltak, hogy bepakoltuk a kocsit, és elindultunk a rokonsághoz, akik akkor már jó egy hete csak sütöttek-főztek, takarítottak, fát díszítettek, ajándékokat csomagoltak. Most viszont nem mentünk sehová, így ránk maradt minden, ami a karácsonyhoz, a terített asztalhoz, a sok idegességgel elért békességhez vezet. Hát…, nem kapkodtuk el.
Egy nappal szenteste előtt még fánk sem volt, csak a díszeket hoztuk fel a pincéből. Talán az a hit vagy naivitás munkálkodott bennünk, hogy a karácsonyfa igazából az angyalok dolga. A nejem huszonnegyedikén délben vágta fel az első hagymát az ünnepi menühöz, amikor már azt számolgattam, hogy talán még leérek a boltba pár mélyhűtött pizzáért. Végül is az az ünnepi ebéd, amitől jóllakunk, nem? Ehhez képest, mintha tényleg angyalok intézték volna, háromra lett töltött káposzta – a gyorsított változat, amikor nem göngyölik a tölteléket a káposzta levelébe, hanem a húsgolyókat a vágott és savanyított káposzta rétegei közé rejtik –: ízre ugyanolyan, mínusz egy óra vesződség. És a halászlé is ott gőzölgött már az asztalon – ez sem a pasztőrözött verzió, mert az is fél nap (vajon Szeged környékén ennyi idejük volt a munkában elfáradt halászoknak?), hanem a gyorsabb bajai, szeletekben fő a ponty, mellé a gyufatészta, és egy óra alatt kész is, ahogy az rendes, mármint farkaséhes férfiakhoz illik.
Persze ha magunk vagyunk, akkor még ennyit sem stresszelünk, nincs forgatókönyv, igazodási pontok, csakhogy idén valóban különlegesnek ígérkezett az ünnep. Történt ugyanis, hogy a családegyesítés jegyében most először töltötte velünk a karácsonyt Duska vér szerinti apja, vagyis két dudás lett a szűk csárdában. Eddig felesben oldottuk meg a problémát, szikével kettévágtuk a karácsonyt, hogy mindenkinek jó legyen, mindenkinek jusson a gyerekből és a teljesség csalóka érzetéből, illetve az angyalka se tévedjen el a sok ajándékkal. Ez persze mindig megduplázta a kilométerek számát a Bécs–Budapest–Szekszárd tengelyen, de hát családból nincs felmentés.
Nem akarok mindent rózsaszínre festeni, ezért férfiasan bevallom, hogy olykor akadt súrlódás a két apa között. Hol itt, hol ott ütötte fel a fejét a féltékenység Grincs-feje, hol a vér ősi szava, hol a nevelés szerzett hatalma előzött a nagy versengésben, mert olykor bizony így fogtuk fel. Azt gondoltuk, hogy ha elsőként szakítjuk át a célszalagot, akkor kupaként vehetjük át a kizárólagos apai címet, egyszer s mindenkorra eldöntve a dolgot. De mit kezdjen a gyerek egy aranyérmes apával, amikor neki az a legtermészetesebb, hogy kettő van belőle? Miért szólna bele az anatómia abba, amit a szeretet napi rutinja oly bölcsen elrendezett? Miért tekintene átokként erre a szerencsére?
Az apák magukba néztek hát, és közös percekkel, bowlingozással, városnézéssel melegítve készültek a nagy napra, amikor hivatalosan is, mellőzve az udvariassági köröket egy és oszthatatlan családként tekintenek magukra. Mert nem lehet másként. Mert senki sem érdemli meg, hogy egyedül legyen szenteste.
Többször is megérintett már a karácsony, hiába próbálkozunk minden évben azzal, hogy hisztériával, önmagunk hergelésével, irdatlan pénzköltéssel fedjük el a lényegét. Leginkább persze gyerekként, amikor csodaként tekintettem a legegyszerűbb díszekre is. Felnőttként viszont legtöbbször a megkönnyebbülésre emlékszem, arra, hogy túl vagyunk rajta, a logisztikán, az ajándékok kiporciózásán, egymás ünnepélyes elviselésén, az ezerszer hallott történeteken. És azon a mesén, hogy mindezt végül is a szeretet mozgatja titokban és láthatatlanul. Utólag persze csodálkozva vesszük észre, hogy az egész nem is volt olyan rossz, az emlékezet eltünteti a szépségfoltokat, retusál és átalakít, hogy a kellő ragyogásban lássuk a történteket, és legyen elég erőnk várni a következő alkalomra.
A jelen öröme viszont ritkán adatott meg. Amikor nem pusztán túl-, hanem megélhetem a percet, és hirtelen világossá válik, hogy ebben az átélésben rejtőzik a boldogság elixírje, ez az illékony, megfoghatatlan valami. Pedig igazából nem történt semmi különös. Ültünk az asztalnál, körülöttünk a kibontott csomagok papírjai, jött a desszert, a szintén gyorsan elkészült gesztenyepüré, és úgy éreztem, hogy tökéletes a pillanat. A saját karácsonyi filmemben vagyok, szól a zene, csillognak a fények, mindjárt legördül a stáblista. Nem azt mondom, hogy könnyes szemmel ölelkezett össze a két dudás, hogy a szeretet fénye csillogott a szemükben, de világossá vált, hogy eltéphetetlen szál köti össze őket a gyerekük révén, és ezt el kell fogadniuk. Ha örülnek ennek, ha nem. Ha letagadják, ha nem. Még akkor is, ha holnaptól kicsit megint morognak egymásra, akár a téli álmából felzavart medve. A két szerep hirtelen egybeolvadt, értelmetlenné váltak a vér és a nevelés előjogai, a kikönyökölt kiváltságok.
S talán már a megszelídült, lefegyverzett Grincs is ott ült közöttünk.
