- Szakonyi Noémi Veronika: a zsigereinkben éreztük, hogy megtaláltuk Zsófit

Első kisjátékfilmjét Kínában forgatta le, melyet, ha jól tudom, betiltottak.

Kínai nyelvet és filmezést tanultam Pekingben 2009 és 2011 között. A filmünket nem is betiltották, inkább korlátozták az egyetemen: nem vetítették le a többiek vizsgafilmjével együtt, mivel kritikus volt az akkori kínai politikával. Igazából nem döbbentem meg, mert kellemetlen témát boncolgatott: az ősi kínai városi utcák házainak elbontását, hogy legyen hely az újonnan épített épületeknek. Egy idős bácsit követtünk, az ő szemén keresztül mutattuk meg a folyamatot. Akkoriban még lehetett abban bízni, hogy enyhül, esetleg demokratizálódik helyzet, de Hszi Csin-ping hatalomra lépésével sajnos rosszabb lett, ezért döntöttem úgy később, hogy nem fogok visszamenni Kínába.

Állandó alkotótársával és férjével, Vincze Mátéval viszont már az SZFE-n találkoztak.

Igen, Almási Tamás dokumentumfilm-rendező mesterképzésén találkoztunk, és onnantól kezdve együtt alkotunk, élünk, dolgozunk.

Az Egyesült Államokban is tanult, oda hogyan került ki?

A Corvinuson tanultam nemzetközi kapcsolatok szakon, ezért Washingtonba először a szakmai gyakorlatom kapcsán egy ösztöndíjjal jutottam ki. Egy kulturális diplomáciával foglalkozó szervezetnél voltam gyakornok. Mátéval azon a nyáron New Yorkba utaztunk, és ellátogattunk az NYU-ra is. Azon gondolkodtunk, hogy milyen jó lenne erre a csodás egyetemre járni, de ez úgyis lehetetlen. Évekkel később Matthieu Taponier, a Saul fia vágója – aki szintén ott tanult – rövid ideig mentorálta a dokumentumfilmemet, és ő javasolta, hogy jelentkezzünk, van ösztöndíj. Átgondoltuk Mátéval, mindketten jelentkeztünk, és mindkettőnket felvettek egy osztályba. Senki sem tudta, hogy mi kapcsolatban vagyunk, így az első nap, amikor fun fact-et kellett mondani magunkról, bedobtuk, hogy „a teremben ül a házastársunk”. Mindketten kaptunk ösztöndíjat, és egy amerikai–magyar szervezet jóvoltából ingyen tudtunk lakni New Yorkban – így jött össze az álom.

Tudatos volt, hogy az SZFE-n dokumentumfilmes szakra jelentkezik?

Amikor jelentkeztem, két osztály indult volna, egy dokumentumfilmes és egy játékfilmes, végül Almási Tamás vett fel az előbbibe. Utóbbira is jelentkeztem, Gothár Péter indította volna, de engem nem vett fel, Mátét ellenben igen. Végül ez az osztály nem indult el, így ő is úgy döntött, hogy elkezdi a dokumentumfilmes osztályt. Rengeteget kaptam a tanáraimtól, örülök, hogy ide kerültem be.

A Hat hét eleinte dokumentumfilm lett volna a nyílt örökbefogadásról. Mi szólt amellett, hogy végül egészestés fikciós film lett?

Egy dokumentumfilm esetében nagyon közel kell lennünk a szereplőkhöz, és ebben az érzékeny helyzetben azt éreztük, hogy a kamera és a mi jelenlétünk befolyásolná őket a döntésükben. Nem éreztük jól magunkat ebben a helyzetben, sőt, bennem etikai kérdéseket is felvetett. A dokumentumfilmezéshez kell egyfajta, jó értelemben vett kegyetlenség, ami bennem sajnos nincs meg, ügyetlen vagyok. Máté sokkal bátrabb ezen a téren, fel tud venni olyan szituációkat, amikor nekem már megremegne a térdem és kikapcsolnám a kamerát, pedig talán a legfontosabb jelenet lenne az adott filmben. A Hat hét esetében mindketten túl érzékenynek ítéltük a helyzetet. Annyi kutatás volt már a hátunk mögött, hogy tudtuk: játékfilmmel olyan közel tudunk menni, amennyire csak akarunk, készítsük el így, persze megtartva azt a fajta dokumentarizmust, ami számunkra természetes. Fontos nekünk, hogy a film kapcsán felhívjuk a figyelmet arra, hogy Magyarországon eltörölték a kötelező örökbefogadói tanfolyamot, pedig ez elemi része a felkészítésnek. Szeretnénk, ha a tanfolyam újból kötelező lenne.

Az a fajta alkotói felelősség, melyről beszél, tanítják, vagy az alkotó személyiségből kell, hogy fakadjon?

Mindkettő. Egy dokumentumfilmes esetében az empátia és a felelősség nagyon fontos, erre a tanáraink mindig felhívták a figyelmünket. Ha végigcsinálsz egy saját filmet, ezt a bőrödön tapasztalod meg.

Vannak az egójukat előtérbe tévő rendezők, például Michael Moore.

Igen, de amit ő csinál, az számomra sokkal inkább szórakoztatás vagy propaganda. Fontos műveket készít, kurrens kérdésekre világít rá, szórakoztató és felháborító egyben, ám igencsak manipulál. Megvan ennek is a helye, de hozzám sokkal közelebb áll a verité, vagy a személyes stílus. Michael Moore úgy rak össze egy jelenetet, hogy azt csak úgy lehet értelmezni, ahogy ő eltervezte, a filmje a szócsöve. Nekem fontos, hogy a néző szubjektív véleményt alkothasson.

Játékfilm esetében is rátelepedhet a rendező az alkotására, olykor ezt művészi kézjegynek hívjuk. A Hat hétben látható, érezhető már a saját hangja?

Nem, abszolút keresem még a hangom, a Hat hét egy kísérlet volt, és kíváncsian várom a véleményeket, hogy kinek mi tetszik, és mi nem. A filmünk fő ereje a karakterből, illetve az ahhoz kapcsolódó érzetekből fakad. Ezt próbáltam a lehető legőszintébben megmutatni.

Belegondol abba, hogy ki fogja megnézni a filmjét?

A vágás során igen, akkor elkezdek ezen szorongani. A legnyugodtabb rész az írás, amelynek van egy meditatív része, ahol az a feladat, hogy a történet, amit írok, megmutathassa magát.

Ha már karakterközpontúságot említi, a Zsófit alakító Román Katalin óriási felfedezés. Hogyan találtak rá?

Roppant erős víziónk volt, tudtuk, hogy kicsoda Zsófi. Így a casting hosszú volt. Szinte minden szóba jöhető színésznőt, sportolólányt megnéztünk, de nem találtuk Zsófit. Aztán az egyik volt osztálytársunk, Molvay Norbi mondta, hogy neki van egy szuper tehetséges tanítványa. Bejött Katu, improvizáltunk vele néhány jelenetet, és a zsigereinkben éreztük, hogy ő az. Aztán hazamentünk, és visszanéztük a felvételeket Mátéval – mindketten libabőrösek lettünk: megtaláltuk Zsófit.

Szóval, kerestek egy sportoló lányt, aki tud színészkedni, végül lett egy színészük, akit meg kellett tanítani pingpongozni?

Így is lehet fogalmazni, de Katu csak színésznek készül, ez volt az első komoly szerepe, így neki is új volt a helyzet. Ennek ellenére könnyedén vette a kanyarokat, és elképesztő kitartással és odaadással dolgozott, egy igazi őstehetség. Utólag kiderült, hogy a casting előtt Norbi azt mondta Katunak, hogy minden kérdésünkre mondjon igent. Így amikor megkérdeztük, hogy tud-e pingpongozni, rávágta, hogy igen, tud. Mi azért készültünk egy pingpongasztallal, és azonnal láttuk, hogy úgy fogja az ütőt, mintha palacsintasütő lenne. Ekkor jöttek a Statisztika PSC nagyszerű edzői és sportolói, akik két hónap alatt felkészítették őt úgy, hogy a néző biztos lehet abban, hogy tud játszani. Nem mellékesen, ez Katunak is napi öt-hat óra edzést jelentett.

A Hat hét számos fesztiválról hozott el díjakat és ennek a sorozatnak még koránt sincs vége. Ez egy igazi nagyvászonra való alkotás, miért lett itthon végül „tévéfilm”?

Romwalter Judit producer keresett meg, hogy adjunk be valamit együtt az NFI tévéfilmes pályázatán. Korábban dolgoztunk közösen egy Zsigmond Vilmos-dokumentumfilmen, ami jó munkafolyamat volt. Mi épp akkor jöttünk haza New Yorkból a pandémia miatt, otthon ültünk bezárva. Ott volt a hatalmas kutatási és tudásanyag a Hat hét kapcsán, de a forgatókönyv még nem volt meg. Juditnak tetszett az ötlet, hogy ebből filmet készítsünk, be is adtuk – ez egy gyors lefolyású pályázat volt, kevesebb mint egy év alatt megírtuk a forgatókönyvet. Éreztük, hogy az alapanyag túllép a hetven perces tévéfilm keretein, de nekünk nem a forma volt a fontos. New Yorkban az indie filmezést tanultuk, a legjobb művek azok lettek, melyeket hárman-négyen forgattunk. Fantasztikus etűdök születtek így. Azt tanították meg, hogy nem a keretek, hanem a film, a történet számít, és az, hogy őszintén mutasd meg amit szeretnél. Így tulajdonképpen nem frusztrált minket, hogy csak „tévéfilm”, de dolgozunk azon, hogy jövőre moziba kerülhessen, és minél többen láthassák nagyvásznon.

Nemzetközi fesztivál szempontból az év egyik legsikeresebb magyar filmje a Hat hét. Hogyan élte meg ezt a nemzetközi karriert?

Szorongó típus vagyok, és nehézséget okoz, ha sok ember előtt kell beszélnem, de van annak abszurditása és bája, hogy felveszel egy magassarkút, és végigvonulsz a vörös szőnyegen. De a lényeg, hogy együtt lehettünk ezeken a gálákon, többen kísértük a filmet a fantasztikus stábunkból, akiknek szíve-lelke benne van ebben a filmben. Sőt, a szarajevói világpremieren még a szüleink is ott voltak, akiknek végtelenül hálásak vagyunk. Rengeteget segítettek nekünk ebben a filmben is.

Volt sztárpillanat?

Szarajevóban a liftben összefutottunk Jessie Eisenberggel. Nagyon kedves volt: mikor látta, hogy felismerjük, és elhallgatunk, ő kérdezett először, hogy mit csinálunk, és amikor megtudta, hogy filmmel vagyunk ott, őszintén érdeklődött. Azt mondta, hogy lehet, hogy eljön a vetítésre, de persze végül nem ért rá. Azért egy közös fotót készítettünk.

Van egy amerikai nagyjátékfilmterve is, azzal mi a helyzet?

Dolgozunk rajta. Az alapja ennek is az a valóság, amit New Yorkban tapasztaltunk és kutattunk. A film egy, az Egyesült Államokban lejárt turistavízummal élő 59 éves magyar nőről szól, aki illegális bevándorlóként egy haszid családnál vállal munkát, hogy törleszteni tudja az otthoni svájci frank alapú hitelét. Rengetegen élnek így illegálisan az USA-ban, a társadalom persze csak úgy tud funkcionálni, hogy ők ott vannak, és dolgoznak, tehát működtetik a mindennapokat – bármiféle szociális háló nélkül. A hipokrácia fontos eleme ennek a történetnek.