Funerális vers
Orbót festik, háromnegyedes
csatavértben, de sisaktalan,
hogy ábrázolható maradjon
az arca. Ősz haja fekete,
a szeme messzire kitekint,
dárdahegyfényű. Meg kell hagyni,
a maestro jó fondorlatokban
ügyes. Mire elkészül a kép,
mit a szülőföldre küldenek
vissza, elcsorgatja a hólyag
a fölöslegét, duplájára
dagad, kék lesz a nyelv, és a test
merevsége oldódik, mint a fa,
amelyből kiégett a lélek,
és a tűz nyomában maradó
hamuként összeroskad. Minket
utólag pingálnak majd köré.
Mindenkit külön-külön, az ember
könnyebben áll magában modellt,
mint a társak között, akikről
nem lehet tudni, melyikük is
a született gyilkos.
Agg férfi bevásárlókocsival
Keskenyre húzott szemmel, s alkonyi
félhomályban a rücskös, felpuffadt
orr elviselhető lesz, tudatom
a későbbi korok nézőivel.
De ki Ghirlandaio előtt születik,
s az általa festett pasztellportrét
nem láthatja, az nézzen, s ha nem teheti,
mert máshol járok, gondoljon csak rám.
Mint sokan mások, én is az vagyok,
kire a teremtő is elbillent
fejjel, félve pislant, nem minthogyha
a világ egyenesen állna. Biztos
lesz, aki megriad majd a boltban,
ha egy öregemberrel találkozik,
amint a bevásárlókocsiba
mint járókeretbe kapaszkodva
araszol a zörgő pénztár felé,
s gördülő gumiszalagra teszi
a zacskó savanyúcukrot, melyre
pénzéből telik. Rhynophymának
mondják az orrot eltorzító bajt.
Mellé Ghirlandaio fiúunokát
festett, boldogat, repes a keze,
hogy rátekint, nem látja, milyen torz,
rózsaszín, krumpliorrú nagyapja.
