karácsony;válság;riport;2022;megélhetés;

- „Fél óra alatt szembesültünk azzal, hogy tönkrementünk” – Tízezer forintja jutott karácsonyra az eddig jómódú négygyerekes házaspárnak

Őszintén meséltek arról, miként változtatta meg életüket, hogy a Covid-19, az infláció és az energiaár-emelkedés miatt csődbe ment éttermük, amely addig jómódot biztosított nekik.

– Vagy hússzor átszámoltunk mindent, osztottunk-szoroztunk, amit lehetett kiadást, átütemeztük, s így jött ki, hogy tízezer forint jutott karácsonyra. Mindenre, ételre, italra, ajándékra a gyerekeknek. Még szerencse, hogy karácsonyfát nem kellett vennünk, mert kaptunk kölcsön egy műfenyőt, különben a fa többe került volna, mint a teljes keret – mondja rezignáltan Miklós.

A 47 éves férfi problémája cseppet sem egyedi, családok tízezreinek jelent komoly gondot, s egyúttal megoldhatatlannak tűnő anyagi problémát a karácsony. Nem véletlen, hogy az esztendő végén rendszeresen megugrik az érdeklődés a különféle, gyakran kamatmentesnek ígért áruhitelek iránt, sokan ugyanis kölcsönből próbálnak meg némi boldogságot csempészni szeretteik ünnepnapjaiba, ha már az évközi, szürke hétköznapok inkább a túlélésről szólnak.

Miklós nem akarja hosszú hónapokig nyögni a talmi gazdagság törlesztőrészleteit, főként, hogy sokkal nagyobb adósságot kellene valahogyan eltüntetnie, bár erre egyre kevesebb a remény, annál nagyobb az esélye, hogy még a tető is veszélybe kerül a fejük felett.

Közel kétszáz négyzetméteres, modern, igényesen berendezett ház, stílusos járólap, gépesített amerikai konyha, a négy gyereknek külön szobák. Mintha egy karácsonyi amerikai családi film díszletében lennénk, arra trenírozva a nézőt, hogy tessék, ilyen az átlagemberek élete. Ám ahogyan a filmes famíliák többségéé, úgy Miklóséké sem volt az soha.

Három évvel ezelőttig kifejezetten irigyelt tagjai voltak a dunántúli kisvárosnak, melynek elit kertvárosi részében bő másfél évtizede épült fel a házuk. A négy gyermek közül Balázs született ide elsőként, szinte még nedvesek voltak a falak, amikor Edit a bepólyált kicsivel először belépett az ajtón. A terhesség utolsó pillanatáig egy másfél szobás panelben laktak, néhány szék, asztal, egy dupla heverő, tévé, nagyjából ennyi volt a berendezése, ugyanis mindent, amit kerestek, az új házba forgatták. És szerencsére ment az üzlet rendesen, legalábbis Miklósnak, aki a vendéglátóipari főiskola után hazatért szülővárosába, majd átvette szülei éttermét. S évek alatt szisztematikusan a saját ízlésére alakította az addig klasszikus, a Balatonon és környékén évtizedekre bevált, gulyásra, halászlére, rántott húsra, cigánypecsenyére, brassóira, hétvégenként párolt káposztás kacsasültre specializálódott éttermet. Nemzetközibbé és egészségesebbé írta át az étlapot, megannyi salátával, minőségi alapanyagokkal, s az élet meg a kassza is őt igazolta: a vendégek zökkenőmentesen átálltak az új konyhára, ráadásul sikerült megszólítani egy addig feléjük sem néző, tehetősebb vendégkört is.

S noha a növekvő bevétel egy jelentős részét visszaforgatták az üzletbe, a családi vagyon is szépen gyarapodott: megépült a ház, lett két autó, a gyerekeknek rengeteg játék, külföldi utak, belföldi wellnesshétvégék, télen síelés az Alpokban, dőzsöléssel a hüttékben. 

Miklós rengeteget dolgozott, májustól szeptemberig szinte alig látta a család, a gyerekek – Balázs után jött Janka, Julcsi és a legkisebb, a jelenleg óvodás Patrik – nyaranta leginkább akkor látták apjukat, amikor délben anyjukkal együtt megjelentek ebédelni a vendéglőben.

– Akkor úgy gondoltam, megéri a sok lemondás, a rengeteg hajtás, hiszen nem magamért csinálom, hanem hogy mindent meg tudjak adni a családomnak – sóhajt Miklós. – A mából visszanézve egyre gyakrabban eszembe jut, inkább lettem volna a gyerekekkel, lett volna mindig apjuk, mert bizony sok mindenről lemaradtam velük kapcsolatban, amit sehogyan sem lehet bepótolni, hiszen egyszeri alkalmak voltak. És ez akkor a legmegrázóbb, ha megnézem a végeredményt.

Edit szemét elönti a könny Miklóst hallgatva, szó nélkül megfogja és megszorítja a kezét, jelezve, átérzi élete párja fájdalmát.

Merthogy nemcsak a gyerekek nagy pillanatai vesztek a múltba, de az étterem is. 

A koronavírus-járványt ugyan még valahogy, hitelekkel, de átvészelték, sőt, az idei nyár elején úgy tűnt, sikerül visszakapaszkodniuk, ám augusztusban már látszott, csalóka volt a fény az alagút végén, s bedől a vállalkozásuk.

– A rezsi és az alapanyagok ára az egekbe szállt, a személyzet munkabére is durván megnőtt az elmúlt években – sorolja a feltorlódott, s mint kiderült, megoldhatatlanná vált problémákat Miklós. – Ha csak az egyikkel kellett volna szembesülnünk, talán túléljük a krízist, de együtt a három olyan volt, mint egy cunami: mindent elvitt.

Pedig tényleg mindent megpróbáltak. A pandémia alatt megtartották a személyzet nagy részét, még úgy is, hogy hitelt kellett felvenniük – amikor szóba kerül az állami bértámogatást, Miklós nyel kettőt-hármat, aztán legyint egyet… –, majd a nyár közepén áttervezték az étlapot, amelyről lekerültek a legdrágább alapanyagú fogások.

– Akkor már tudtam, ez csak pótcselekvés, s bár Editnek nem mondtam, de elkönyveltem, hogy vége, csak nem tudtam, egy hétig vagy három hónapig bírjuk még – állítja Miklós.

Szeptember végén jött el a pillanat, amikor összehívta a személyzetet, s közölte velük: ennyi volt. Hárman, akik együtt kezdtek vele, meglett férfi létükre sírtak, s Miklós elárulja, ő sem tudott uralkodni magán, pedig utoljára az elsőszülött, Balázs érkezésekor érzékenyült el láthatóan. Ahhoz, hogy mindenkit becsületesen ki tudjanak fizetni, újabb kölcsönre volt szükség, a banktól már – fedezet híján – nem kaptak, a családból kalapozták össze a végkielégítéseket. Aztán leültek, s egy kockás papírra összeírták bevételeiket és kiadásaikat.

– Alig fél óra alatt szembesültünk vele, hogy tönkrementünk 

– szólal meg a beszélgetés során először Edit.

 – És nemcsak, mint vállalkozás, hanem a család kassza alapján is. A számláinkat lenulláztuk, amikor azt hittük, menthető a vendéglő, a hitelek csak gyűltek, s most ott tartunk, hogy sok tízmillióval tartozunk a bankoknak, s egy nagyobb, hétszámjegyű összeggel a szüleimnek, anyósoméknak és a testvéremnek.

A bevételi oldalon viszont csak Edit néhány százezres fizetése jelenik meg, ami alig fedezi a ház rezsijét és a napi megélhetést, a törlesztésekre nem futja belőle. A nagyobb autót már eladták, lélegzethez jutva néhány hónapra a pénzintézetek felé, s már más büszkélkedhet a hajlított képernyőjű okostévével, a gyerekek Xboxával, a sílécekkel, s Edit néhány aranyékszere sem lesz soha kiváltva a zaciból…

– Az biztos, hogy a házat is eladjuk, s ha kifizetjük a tartozásokat belőle, talán marad egy lakásra való 

– vázolja a jövőt Miklós. 

– A gyerekek közül Balázs teljesen, Janka nagyjából érti, mi történt, a két kisebb viszont egyelőre csak annyit lát, hogy apa sokat van itthon. És, hogyha majd költözünk, közös szobájuk lesz, benne emeletes ággyal, amit nagyon várnak, csak azon megy a vita, ki aludjon majd fölül. Az persze feltűnt nekik, hogy már nincs Pick-szalámi a hűtőben, s a boltban sem azt tesznek a kosárba, amit megkívánnak, nincs mindig áfonya, málna, még a narancs is olyan lett nekik, mint nekünk volt gyerekként a szocializmusban.

– A vásárlás nekem is furcsa – veszi át a szót Edit. – Korábban sohasem kerestem a leárazott termékeket, vagy a diszkontok saját márkás, olcsóbb áruit, most viszont végiglapozom a bedobált akciós újságokat, hol lehetne spórolni néhány ezer forintot. Így a fizetéstől-fizetésig éppen kijövünk, de sajnos, a karácsony már nem fér bele. Még egy normális ünnepi vacsorát sem tudtunk kispórolni a jelen helyzetben, nemhogy ajándékokat. A nagyokkal, akik már tudják, nem a Jézuska hozza az ajándékokat, megbeszéltük, az idén nekik nem lesz ajándék, hogy legalább a két kicsinek oda tudjunk tenni valami szegényesebbet a fa alá. Ami amúgy anyámék régi műfenyője, még szerencse, hogy nem dobták ki évekkel ezelőtt, mert apám úgy vélte, jó lehet majd még valamire. Hát tessék…

– Teljesen átlagos vacsorát terveztünk. Semmi hal, hidegtál, sült vagy ami ilyenkor lenni szokott – mondja Miklós.

– Hidd el, a gyerekeknek az számít a legjobban, hogy együtt vagyunk – simogatja meg Edit a férje karját, látván, kezd rajta eluralkodni a keserűség.

– Igazad van! – zökken vissza Miklós. – Az tényleg látszik, nagyon élvezik, hogy mindig itthon vagyok, hiszen én viszem őket óvodába, iskolába, délután, ha kell, együtt tanulunk, játszunk. Az egyetlen jó oldala a történteknek: elbuktuk ugyan egy élet munkáját, de a gyerekek nyertek egy apukát. Most még túl friss a rengeteg negatívum, ami az elmúlt időszakban történt, de ha túl leszünk ezen az egészen, lehet, én is úgy gondolom majd, abszolút megérte…

„Mire gondolhatott a szerző?”