Csak az ünnepi terítőt akartam kivenni a komódból. Kihúztam a felső fiókot, ahol rendben összehajtva várta tavaly óta a fehér, selymes fényű kelme, hogy újra eljöjjön az ideje. Nem tudom, mi vitte a kezemet a legalsó fiók gombjaihoz. Nehéz sóhajjal csúszott ki a súlyos fa. Az előző század derekának divatja szerinti, arany színnel díszített, műbőr borítású fotóalbum nézett rám a múlt számtalan kincse közül. Zizegett a rizspapír, méltóságteljesen hajlott a fekete karton. Visszaperegtek az évek, megállt az idő. Emberek léptek elő a múltból, fényeket, színeket, illatokat hoztak magukkal.
A karácsony az illatok emléke. A fenyőfákat az erdészet irodaházánál árulják, szánkón húzzuk haza, vele jön az erdő illata, halványan derengnek a kandeláberek, ropog a hó a csizmánk alatt. Behunyt szemmel elképzelem, milyen lehetett a meredély, ahol magoncból fává cseperedett, viharokat állt ki, hó nyomta az ágait. Szánom is, hogy ez lett a sorsa: ahogy sok száz másik fenyő, egy szobából, egy panelház ablakából tekintget a gyanta- és avarillatú hegy felé. Érzem a csillagszóró illatát, a parányi szikrák valójában tündérek, kacagva ugrálnak szét. Bekúszik a szobába a sülő hús fűszeres illata. Aztán a bejglié, melyben vastagabb a mákréteg, mint a tészta. Egy olcsó, tollra emlékeztető golyós parfüm illata. Évtizedek óta őrzöm, ha az orrom elé tartom, tizenéves vagyok. Látom az anyámat, ahogy a konyhában készülődik az ünnepi menüvel, a káposztaleveleket hajtja töltelékké elegáns, hosszú ujjaival; az apámat, ahogy lassú, határozott csapásokkal a törzset faragja a maga készítette, ezüstre festett tartóba.
A karácsony színes ragyogás egy félhomályos szobában. A nagyszülői házban a fa a fűtetlen verandán, az asztalon áll. Az ajtó nehezen, nyikordulva nyílik, odalopózok a sötétben, vacogok a hidegtől. Megbűvölve nézem a tűleveles ágakra hanyagul felrakott kék, piros, zöld izzókat. Jég rajzolt cirádás virágokat a hatalmas ablakok kis négyzetekre osztott szemeire. Dereng a hold, a kert fehér lepel alatt pihen, a hóember, amit nagyapával építettem vigyázza, hogy semmi ne zavarja az álmot.
A karácsony a csodák ideje még akkor is, ha nincs bennünk olyan hit, ahogy a szót használni szokás. Nem tudom, mi vitt rá, de istentiszteleten talál az éjfél. Mint kisgyerekként egy mesét, jólesik hallgatni a bibliai történetet. Egyszerre mintha lágy, jeges szellő simogatná az arcomat. A hófehér, dísztelen mennyezetre nézek, a magasból parányi, szürke toll lebeg alá. Kíváncsian kémlelek körbe, vajon hol látom meg a templom bolthajtásai között csapdába esett madarat. Csak a sima falakat látom. Semmi nincs, ami szemmel felfogható volna, de tudom, ott vannak, látnak azok, akiket már csak képek őriznek – albumban, de főként a szívemben.
A karácsony a múlt színpompás, otthonillatú, áradata. Ilyenkor néhány napra mindenki újra kisgyerek. Kisgyerek, aki előbb emlékeket gyűjt, végül maga is emlékké válik.
És ha jól csinálta, akkor nem csak az albumokban.