Ők az ügyeskedőkre, jobb esetben bennfentes ismerősökre vannak utalva, akik az erdészeti vágások után járva szervezik az ágfagyűjtést. Felütötte ez a fejét feketepiaci kivitelben is, már a falopásokat is a piac fűti. Eladásra lopnak. Ezt a gyengébb fűtőértékű portékát erdei köbönként 16 ezerért adták nemrég, manapság 22 ezerre húzta föl a kereslet. A rászorulók szociális tűzifára is számíthatnak, de az még mindig inkább szépségtapasz, mint szépség: a szezon ötödére, egy-másfél hóra ha elég. Utána a hideg következik. Isten hidege.
Zselici dombok közé ékelődő békés, nyurga völgyben fekszik Bőszénfa. Százhetvenöt család lakja. Az önkormányzat idei 47 köbméteres szociálistüzelő-keretét 23 háztartásnak utalták ki, de a dupláját is jó szívvel, a pazarlás legkisebb veszélye nélkül adhatták volna a szükséget szenvedőknek. Nyitrai István polgármester a két köbméteres családonkénti kiutalás kapcsán megemlékezik a 2013-as „nagy bőszénfai kontingensről”, amikor – írd és mondd – összesen kapott két köbmétert a település. Szinte csak kuglinként tudták volna szétosztani. A községvezetőben bujkált is a kisördög, hogy felajánlja a tételt az Országház fűtésére, de végül egyszerűen csak lemondott a lehetőségről, mivel a szállítással többe került volna a leves, mint a hús. És egy polgármester nem szállhat szembe a matekkal.
– Minden család minden gondját nem tudjuk a vállunkra venni, de aki próbál gondoskodni magáról és vásárol valamennyi fát, annak a szociális kerettel tudunk segíteni. Ha valaki nem vesz, nem takarékoskodik, nem szenvedi ki az árát, az bizony nagy bajba kerülhet – érvel Nyitrai István. Az viszont majdhogynem kizárt szerinte, hogy egy-egy kispénzű, egykeresetű háztartás egyszerre megvegyen 10-12 köbméternyi állami, kemény lombos fát, ami a szállítással és feldolgozással együtt akár 400-450 ezer forintba is kerülhet. Ennyivel jobb a gázfűtés: ott van átalány, vagyis előtakarékosság, amit fatüzelésnél csak spórolással lehet kiváltani.
„Itt van a kis fám”
Nehezen mozogva jön elénk az egyik rendezett portán Kiss Istvánné Gizi néni. A 79 éves asszony jó előre gondoskodott a tüzelőjéről. Négy köböt vett az önkormányzattól, amely saját erdővel büszkélkedhet, mert minden „visszautasíthatatlan vételi ajánlatnak” ellenállva nem tékozolta el annak idején; ebből 22 ezerért tudott vételezni köbönként. És vett öt köböt az úgynevezett gyűjtött fából, amit az erdészeti vágások után maradt darabokból szedhet össze a lakosság. Miután idősként nem tudott élni a lehetőséggel, a szervezett gyűjtésből vásárolt 16-17 ezerért, áfamentesen. Ez a szállítmány így mindennel együtt 100 ezer forintban állt meg, míg az állami faanyag kályha-kész állapota kétszer ennyit kóstál.
Ez is egy iparág, alkalmi, a kiválasztottak csinálhatják, beszélik a faluban.
Gizi nénit a megrakott fáskamra sem nyugtatja meg teljesen. – El nem tudnám elképzelni, hogy csak annyi fám van, amennyit az önkormányzattól kapok. A fiammal már megbeszéltem, hogy három köböt rendeljünk még, biztos, ami biztos. Ő vágja össze Stihllel, vett láncot rá. Még az a jó, hogy ilyenben segítenek, mert ha még arra is pénzt kellene költenem... – sóhajt. – Huszonötezer lesz köbje, plusz amennyiért a Gyuri kihozza. Január-februárra rendeltük. Ha a karácsonyt túléljük...
Az asszonynak150 ezer forint a nyugdíja. – Mire mindent kifizet az ember, marad is, meg nem is. Gyógyszerre nemigen költök, de rengeteget visznek műtétre, mivel három éve volt egy nagy balesetem, combnyaktörés. Rövidebb lett a lábam hat centivel – meséli. – De a kamráig azért még ki tudok menni, vagy a lányom tesz az ajtó elé egy-egy vödör fát. Itt a faház, itt van összerakva a kis fám – mutatja a járást Gizi néni a ház mögött, ahonnan már meredély emelkedik élesen a dombtető felé.
Lánya, Marika segít neki a ház körül. Nem messze lakik innen. Hatvan lesz februárban, már ő is eltemette az urát. Öt éve nyugdíjas, negyvenéves munkaviszony után. – 92 ezer a nyugdíjam, ebből 10-12 ezer a gyógyszerellátás. Trombózisos a lábam, vérhígítót szedek, a koleszterint is megzavarja a visszér. Gyomorgyógyszerem is van. Magas vérnyomásos is vagyok – sorolja a bajokat.
A fia külföldön, a lánya Szigetváron él. Sokat jár oda, így fűtenie is kevesebbet kell. – Megyek máma is az unokámra vigyázni, mert a lányom délután dolgozik. Maradhatnék is, ha a fűtés nem lenne, meg az állatok. Mindennap egy kicsit tüzelnem kell, hogy éjjel ne fagyjon el a rendszer. Este jól megrakom, cserépkályháról megy a központi. Reggel nincs ugyan 20 fok, meg 15 se mindig, de akkor ráfűtök. A házuk hőtartóképessége hagy maga után kívánnivalót. – Befúj a szél mindenhol. Sok elmegy pocsékba. Két éve tudtuk a felét beszigetelni. Pár év kell még a másik feléhez – számolgat Marika.
A korszerűtlen Kádár-kockák – ezekből áll az ország – rengeteg energiát égetnek el feleslegesen. – Az lett volna az igazi rezsicsökkentés, ha le lehetett volna szigetelni őket – mondja erről Nyitrai István. – Amikor mi megcsináltuk otthon, felére csökkent a faigényünk.
– Így is, hogy sokat vagyok távol, elfűtök 10-12 köböt egy-egy télbe’ – igazolja a szigeteléstechnikai érveket Marika, aki az áremelkedés ellen háztáji kertészkedéssel küzd. – A krumplin kívül mindent megtermelek a kiskertben. A fölső terciát már nem tudjuk használni a vadak végett.
A zselici állomány túlszaporodott. Nem jönnek a külföldi vadászok. A népnyelv errefelé úgy tartja: „Mi vetünk, a Sefag arat.”
Gizi néni odabent is körbevezet, hogy megmutassa a német öntöttvas-felépítésű Hoffmann-kályhát. – Öreg, de nagyon jó. Békebeli darab. Még a Hoffmann Feri bácsi boltos idejéből való. Mesél a tíz éves vízilabdázó és a 15 éves úszó unokájáról, és azokról az időkről, amikor a 20 kilométerre eső Kaposvárra járt dolgozni három műszakban a Villamos Berendezés és Készülék Művekhez, amit errefelé csak VBKM-ként ismernek. Nehéz idők voltak, busz is alig járt.
– Szomorú világ volt az a nyolc év – mondja. – Utána a fűrészüzemben dolgoztam. Az utolsó években a gömbanyag- és készanyag-felvételen. Ceruza-alapanyagot válogattuk a lapkázóban.
A templomba járás nehézségeiről mesél még, a lépcsőket nehezen vállalja be. Kifelé menet megdicsérjük a takaros portát. – Több kellene. Csak lenne hozzá erőm!
Fűrészgépen a fagyban
Erika 53 éves rokkantnyugdíjas. Alig múlt 30, amikor a műtétek után érkező egészségromlás miatt leszázalékolták. Egyedül él leromlott állapotú házában. Egy szem fia nemigen tud neki segíteni. 48 ezer forintja van egy hónapra. Fája csak annyi, amennyit a szociális keretből kapott. Jó, ha év végéig kihúzza. Tavaly gyűjtöttek neki tüzelőre. Egy kaposvári férfi szervezte az akciót.
– Fűrésztelepen dolgoztam. Fűrészgépen hidegben-fagyban, jeges-fagyos kesztyűben dolgoztunk nyolc órát. Tönkre is mentem bele – mesél a mozgóboltostól jövet, krumplival a kezében. – Odahaza sokszor 16-17 fok van. Nem túl biztató a helyzet. És minden tönkremegy. Most folyt el kétszáz köbméter vizem. Két napja tönkrement a tévém. Előtte a mosógép. Néha az embernek, főleg így ünnep előtt, sok minden megfordul a fejében az elkeseredettségtől. Nem látom a fényt.
Hasonló terhek tömegével jelentkeznek az önkormányzatoknál. Amelyek az egyén és a hozzátartozók után következnek a felelősségi sorban a civilek és – végső soron – a szociális válság küszöbén hátrahúzódó állam előtt.
Egyedül él a 79 éves Kapás Sándorné, Anna néni is. Élére kell állítania a forintokat. – Most hogy ilyen drága a tűzifa, meg hát minden a világon, nyolc köbbel kellett nekimennem a télnek – tárja ki a sufni ajtaját. – Tavaly még tizenkettőt vettem. Most hatot sikerült a 16 ezres, erdőn gyűjtött ágfából, és az önkormányzattól kaptam kettőt.
Létbizonytalanság
A palacsintasütést akasztjuk meg Zsigrai László és felesége, Erzsike otthonában. A 74 éves férfi közben a fatároló-rendszert igazgatja. Aprófát hasogat. Szemöldökén kötés. Egy elpattant fadarabban megbotlott a félhomályban, nekiesett a górénak. Csúnyán megsérült. Mivel bejött a zimankó, a tüzelés nem várhat.
– Szerencsénk volt, jó áron jutottunk fához – mutatja az akkurátus sufnisort László. – Tavasszal indítottam meg a faakciót. Összeszedtem a kis csapatot, és szedtünk fát. Tucat köböt kaptunk 220 ezerért. Kell is ennyi egy szezonra. Két cserépkályhával fűtünk. Az első szobákat falba építettel. Viszi a fát.
László bádogos mesterember volt, nyugdíja emeléssel 139 ezer forint, Erzsi néniné a fele. Kevés volt az éve. Dolgozott a somogyi építőipari vállalatnál, aztán a szüleit kellett ápolnia, mellette rendelőben takarított. Később évekig adták a NEFELA jégeső-elhárítási szolgálatot, állandó ügyeletben. Mobilon kapták a kódot. Éjjel, hajnalban, bármikor jöhetett a riasztás. – Amikor olyan jelzést érkezett Jugoszláviából, hogy vihar lesz, és be kell kapcsolni a jégoldót, akkor jeleztek. Mindig félálomban, de csináltuk, mert nagyon jól jött az a kis pénz – meséli Erzsike. A berendezés a mező közepén állt a házuk fölött, ahová szűk lépcső visz. Embert próbáló megközelíteni. – Amikor a férjemet megműtötték az egyik térdével, akkor még csináltam tovább, de amikor a másodikkal is, akkor felhagytunk vele. Ráadásul az egyetlen lányunk is meghalt 50 évesen, nyirokmirigy-daganatban. Nem bírtuk tovább.
A haragos égre már nincs ráhatásuk Zsigraiéknak. De azért néha feltekintenek rá, hiszen van egy unokájuk, 23 éves.
A polgármester, aki az önkormányzattal nemcsak télidőben, hanem egész évben próbálja megtartani a község rászorulóit, keserűen beszél az elszegényedő végek szűkülő lehetőségeiről. – Nem isszák el a pénzüket, nem bulizzák el a nyugdíjukat, mégis ilyen gondokkal küzdenek idős fejjel. És sokan küszködnek nehéz sorban – kopognak Nyitrai István polgármester szavai. – A megfelelő jövedelem volna a legjobb szociális háló. De ez sokaknak nem adatik meg. Nem itt kellene tartani 70-80 évesen – utal a szociális tűzifa karácsony előtti kiszámíthatatlanságára...
