;

Vatikán;Pápák;orosz-ukrán háború;

- Mit tehet a pápa, ha embereket lőnek és gyilkolnak?

Az ukrajnai konfliktus jól mutatja a vatikáni diplomácia korlátait. Ferenc pápa ugyan szinte minden nyilvános fellépésén arra kéri a híveket, imádkozzanak a békéért, s konkrét lépéseket is tett diplomáciai testülete révén a közvetítésre Moszkva és Kijev között, rendre megtapasztalhatja, hogy a Szentszék nemzetközi súlya nem elég jelentős ahhoz, hogy számottevő sikereket érjen el, másrészt minden egyes kezdeményezése óhatatlanul bizonytalanságot kelt akár Ukrajnában, akár Oroszországban. Kijev azt várná el a pápától, hogy keményebben lépjen fel Oroszországgal szemben, ő azonban igyekszik kiegyensúlyozott maradni, mert úgy véli: ha túlságosan határozottan ítélné el Moszkvát, akkor a béké érdekében tett diplomáciai kísérletek is kudarcba fulladnak.

Ferenc pápa kezdettől fogva fellépett a háború ellen. Már az Ukrajna elleni támadás másnapján felkereste Oroszország Szentszékhez akkreditált nagykövetét. A találkozót teljes titoktartás közepette készítették elő, még Pietro Parolin államtitkár sem tudott róla. Ferenc félórát tárgyalt Alekszandr Avgyejev nagykövettel, akinek aggodalmát fejezte ki az orosz hadművelet miatt és arra kérte az orosz felet, kímélje meg a polgári lakosságot.

A pápa ezután minden fórumon fellépett a háború ellen, ám érték bírálatok amiatt, hogy nem ítélte el keményen az agresszort, Vlagyimir Putyint és rezsimjét. 

Nyilvánvalóan nem akarta, hogy túl elfogultnak tűnjék, mivel egyrészt bízott abban, hogy bár a vérontásnak már nem tudja elejét venni, de hatékonyan képes fellépni legalább a fegyvernyugvásért, a polgári lakosság védelméért: Másrészt azt remélte, az ökumenizmus jegyében pápasága során másodszor is találkozhat az orosz ortodox egyház fejével, Kirill pátriárkával, aki Putyin agresszíójának radikális támogatói közé tartozik. Végül meghiúsult a találkozó a pápa és Kirill között, mert a háborút lelkesen támogató orosz ortodox egyházfő kifogásolta, hogy Ferenc egy ízben felszólította őt arra: „ne legyen Putyin ministránsfiúja”. Az ukránok viszont azt kifogásolták, hogy az orosz nacionalizmus és imperializmus főideológusa, Alekszandr Dugin lánya, Darja Dugina halálával kapcsolatban a pápa azt mondta: ártatlan áldozat volt. Ez is mutatja, mennyire lehetetlen vállalkozás az egyensúlyozás a két fél között.

Több kérdésben ráadásul a Vatikánban sincs teljes egyetértés. A pápa beszédeinek egy visszatérő motívuma a fegyverkereskedelem éles bírálata. Ugyanakkor Paul Gallagher érsek, a Szentszék államközi kapcsolatokért felelős titkára (egy polgári államban a külügyminiszteri tisztségnek megfelelő poszt), leszögezte: Ukrajna jogosan használ fegyvereket, hiszen ez elengedhetetlen az önvédelemhez.

A Vatikán diplomáciai korlátai ellenére Emmanuel Macron francia elnök októberi, pápával folytatott megbeszélésein maga kérte Ferencet arra, telefonáljon Putyinnak, Kirill pátriárkának és Joe Biden amerikai elnöknek a béketárgyalások elősegítése érdekében. 

Moszkva akkor ugyan nem mondott nemet egy esetleges vatikáni kezdeményezésre, de közölték: „nem szabad elfelejtenünk, hogy Ukrajna rögzítette: addig nem hajlandó a békéről szóló megbeszélésekre, amíg Putyin van hatalmon”. Pietro Parolin bíboros, államtitkár pedig elismerte: túl korai az idő ahhoz, hogy akár egy telefonhívásra is sor kerüljön, ami vatikáni részről annak beismerése volt, hogy minden kezdeményezés hiábavaló. A Szentszék azonban nem adta fel diplomáciai kezdeményezéseit, ezek azonban nem a béke közvetlen előmozdítására, hanem humanitárius akciókra vonatkoznak, elsősorban a pápa alamizsnása, Konrad Krajewski részéről. Másrészt a Szentszék szerepet játszott az ukránok és oroszok közötti fogolycserében is.

Mit tehet tehát a pápa, most, hogy embereket lőnek és gyilkolnak? „Talán nem tehet mást, mint imádkozik az Úrhoz" – írta az olasz szerző, Gianni Valente. „De ha politikai és diplomáciai szinten tudna valamit tenni, az azért lenne lehetséges, mert az orosz vezetők tudják, hogy ő nem a Nyugat álcázott ügynöke, akivel apokaliptikus ütközőpályára léptek” – tette hozzá.

A pápa békéért való fellépésének konkrét eredményei ugyan talán csalódásra adhatnak okot, de ettől még vitathatatlan, hogy a Vatikán igen aktív diplomáciát folytat. Valójában a Szentszék a XX. század eleje, elsősorban XV. Benedek óta próbál komolyabb diplomáciai lépéseket tenni a nemzetközi konfliktusok elkerülése érdekében. A mindenkori egyházfő a megbékélés fontos hírnökévé vált: nem csak vallási vezetőként, hanem államférfiként lépett fel.

XV. Benedek volt az első „békepápa”, aki az első világháború idején enciklikákban próbálta elejét venni a nagyobb vérontásnak. 

1914 szeptembere és 1918 novembere közötti béketeremtő és humanitárius erőfeszítéseit az I. világháború „értelmetlen mészárlása” miatti mélységes megvetés motiválta. Bár a katolikus országok azzal érveltek, hogy „igazságos háborút” folytatnak, a pápa rámutatott: a totális háború esetében semmilyen háború nem lehet igazságos. Benedek arra is figyelmeztetett, hogy a háború a „civilizált Európa öngyilkossága”, s megjósolta, hogy a világégés gazdasági összeomláshoz vezet. Erőfeszítéseit nem koronázta siker, a háború szereplői nem bíztak benne, így a nemzetközi közvetítésre tett kísérletei sem hoztak áttörést, és ahogy telt az idő, ő is egyre kevésbé bízott felhívásai sikerében. Jellemző, hogy a nagyrészt protestáns Németországban Benedeket „der französische Papst”-nak, a „francia pápának” tekintették, Olaszországban pedig egyes erősen hazafias elemek, élükön egy bizonyos Benito Mussolinivel, „Maledetto XV”-nek nevezték (szójáték a nevével: Maledetto olaszul átkozottat jelent, míg Benedetto áldottat).

Benedek így egyre inkább a háború következményeinek enyhítésére koncentrált. Ami a humanitárius tevékenységet szolgáló kiadásokat illeti, szinte a pazarlásig nagylelkű volt. Ennek azonban kis híján drámai következményei lettek.

A háborús nélkülözések idején majdnem csődbe ment a Vatikán, Benedek mintegy 82 millió lírát osztott szét a rászorulók között.

Az őt követő XI. Piusz rendkívül határozottan lépett fel a békéért a totalitárius rezsimekkel szemben. Egyik legnagyobb eredménye a lateráni egyezmény megszületése volt, ami az adott korban fontos békedokumentummal ért fel. A Vatikán ugyan azt remélte, Mussolini jó szövetségese lesz, ám a Duce valójában eszközként használta a katolikus egyházat, csak azért volt szüksége rá, hogy minél nagyobb hatalomra tegyen szert és minél nagyobb legitimációja legyen a társadalomban. XI. Piusznak a 30-as években meggyűlt a baja Mussolinivel, de elveit sosem adta fel. Enciklikákban ítélte el nem csak a kommunizmus, hanem a nácizmus túlkapásait is. A Mit brennender Sorge enciklikája, illetve az a tény, hogy a dokumentumot felolvasták a németországi szentmiséken is, a leghatározottabb kiállás volt a nácizmus ellen német földön. Ettől fogva egyre feszültebbé vált a Szentszék és a hitleri Németország viszonya, de Piusz nem hátrált meg. Nem volt könnyű elérnie, hogy más országokban is hasonló határozottsággal lépjenek fel a fasizmussal szemben. Az 1936-1939 közötti spanyol polgárháború idején az országnak azon a részén, amelyet Franco uralt, a főpapok nem szívesen tették közzé a Mit brennender Sorgét. Igaz, egyes spanyol egyházmegyékben lehoztak olyan írásokat, amelyekből kiderült, hogy mennyire drámaivá vált a katolikusok helyzete a Harmadik Birodalomban. Ettől függetlenül a spanyol főpapok sokkal nagyobb fenyegetést láttak a kommunizmusban, mint a nácizmusban.

Jóllehet, a XI. Piuszt a pápai trónon követő XII. Piuszt messze nem jellemezte olyan határozottság a fasiszta Németországgal szemben, mint elődjét, ennek az volt az oka, hogy attól tartott: Hitlerék nyílt bírálata a katolikusokkal és az egyházzal szembeni még keményebb megtorláshoz vezet. XII. Piusz sokszor hangoztatta, „igazságos békére” van szükség. Számos felhívást tett közzé a békéért, kiemelkedőek voltak a II. világháború során elhangzott karácsonyi üzenetei, ezek váltak a béke legfontosabb szózataivá. Ugyanakkor sokan hiányolták határozott fellépését az agresszor Németországgal szemben, és azt is, hogy nem nevezte meg, ki a felelős a világégésért. Mindenesetre a pápa technikai szempontból haladt a korral, karácsonyi üzeneteit rövidhullámon közvetítette a Szentszék rádiója, amely 1931-ben kezdte meg működését. A pápa karácsonyi üzeneteit akkoriban a Magyar Rádió is jó minőségben sugározta, mindaddig, amíg a világháború miatt meg nem szűnt a kábeles összeköttetés Róma és Budapest között.

1942-ben XII. Piusz elrendelte: májusban az egész katolikus világ imádkozzék a békéért. Amint az Osservatore Romano írta, a pápa fölszólította a híveket, hogy könyörögjenek az isteni Megváltóhoz és Isten anyjához az igazi szilárd és tartós békéért, „amelyet az igazságosság és könyörületesség szelleme hat át”. Bár 1944-től már sokat foglalkozott azzal, milyen lesz a háború utáni új világrend, az általa felvázolt igazságos társadalom nem valósult meg, s a hidegháború újabb fenyegetést jelentett a békére. XII. Piusz a békéért imádkozott az 1956-os magyar forradalom kitörését követően is. Két enciklikát is kiadott a forradalom napjaiban, az egyiket október 28-án, Luctuosissimi eventus kezdettel. Virág Ferenc pécsi püspök a magyar főpapok közül egyedüliként adott ki körlevelet erről, s értesítette a híveket a vatikáni kezdeményezésről.

A legsikeresebb „válságkezelő” XII. Piusz utóda, XXIII. János volt, akinek nagy szerepe volt abban, hogy az 1962-es kubai rakétaválság nem torkollott nukleáris háborúba. 

Még a vasfüggöny mögött, így a magyar sajtóban is kedvező fogadtatásra talált a békeindítványait összegző Pacem in terris enciklika, igaz, a magyar lapokból nem derült ki, hogy a pápai dokumentum kiváltó oka valójában a kubai rakétaválság volt, az pedig teljesen rejtve maradt a közvélemény előtt, hogy a pápának milyen döntő érdemei voltak a világégés elkerülésében.

VI. Pál is folytatta elődje keleti világgal kapcsolatos nyitottabb politikáját: nagy feltűnést keltett 1965-ben, az ENSZ Közgyűlésén elhangzott beszéde. A pápa számos kezdeményezést tett a vietnámi háború lezárásáért, de e tekintetben nem járt sikerrel. Ám az mindenképpen az ő érdemének tekinthető, hogy a Szentszék – az amerikai nyomás ellenére – mindvégig igyekezett semleges maradni a konfliktusban.

II. János Pál maga is sokat tett a vasfüggöny lebontásáért, és komoly diplomáciai tevékenységet folytatott pápasága alatt a Szentszék az öbölháborúk elkerüléséért, de az ő erőfeszítéseit sem koronázta siker. A Vatikán ugyan kiterjedt diplomáciai hálózattal rendelkezik, s humanitárius szempontból fontos kezdeményezéseket tehet a háborúkban, de a nagyobb fegyveres konfliktusok elkerüléséhez nincs kellő nemzetközi súlya.

Miért hiszik el a magyarok olyan könnyen, hogy változás, új tudás, nagyobb teljesítmény nélkül is minden jobbra fordulhat?