Bugris kis parasztgyerekek voltunk a hatvanas évek elején, a bátyám meg én, noha feltűnő érdeklődést mutattunk a betűk iránt: bátyám négyéves korában tanult meg olvasni, én alig valamivel később. Misztikus hatalmat tulajdonítottunk a betűknek, hódolatunk a mai napig tart.
Kemény idők voltak, kemény emberekkel. Kemény volt a tél is: az istálló ajtaját éjszakára kukoricaszárral takarta be apánk, az ablakokra belülről rongyokat aggatott. Este, mikor becsuktam a szemem, nem mertem magam elé képzelni, milyen lesz a reggel. Mintha elölről kezdődött volna az élet abban a jeges dermedtségben, ami éjszaka a falunkra roskadt. Két kilométerre volt az iskola, bátyám már hét után elindult, hogy nyolcra odaérjen. Én mindig azt hittem, hogy útközben eltéved vagy felfalják a farkasok, és nem jön haza soha többé. De valahogy mindig hazajött.
Ezen a karácsonyon, mint előtte is mindig, nagyszüleink konyhájában, a sparhelt mellett kuporogtuk végig, hogy odahaza megjöjjön a Jézuska. Igazából nem tudtuk, minek ez a cirkusz, mert a karácsonyfának kiszemelt tuja ott állt a kertünkben, a szaloncukrot anyánk már két napja kifőzte, ajándék meg úgysem lesz. Mindig reménykedtünk azért, hogy lesz, de végül mindig csak a remény maradt – körülbelül fél óráig tartott.
– Hol az istenben van már a Jézuska? – fakadt ki a bátyám, miközben éreztük, hogy lassan kihűl a sparhelt. Nagyanyánk nagy, kövér asszony volt, sohasem fázott.
– Ne káromkodj, pont most – figyelmeztettem, ahogy anyámtól hallottam. – Ide nem jön a Jézuska? – fordultam aztán nagyanyám felé, mert karácsonyfát nem láttam sehol.
– Hogy jönne, tökfej, amikor most nálunk van! – hurrogott le a bátyám.
– Miért, hány Jézuska van?
– Egy. Ha minden igaz.
Ezt nem akartam elhinni. Utánaszámoltam, sehogy sem jött ki. Az kizárt dolog, hogy egy este egymaga megjárja a Pántát, a Kustánt, a Bika-tó környékét, a kijjebb eső részekről nem is beszélve.
Végre nyílt az ajtó, megjelent anyánk, kipirult arccal, mintha csak nagymosásból jönne, a vállán kendő, a fején semmi. Nem szeretett az öltözködéssel bíbelődni.
– Gyertek, megjött a Jézuska!
– Na, végre! – nyugtázta a bátyám. Azzal elindult előre, morgolódva.
Odakint friss hó esett, és olyan világos volt, hogy minden házszámot tisztán le tudtam olvasni. Meg hogy Szanyi utca. Aztán az anyám arcát néztem, mert onnan is le tudtam olvasni mindent. Hogy összevesztek apánkkal fadíszítés közben, hogy megint nem lesz ajándék, meg hogy az a radai. Élni is alig tudtak, ünnepelni sehogy.
Apánk épp felhajtott egy kupica pálinkát, mikor beléptünk. Meghatódott, örömteli arcot kell vágni a fa alatt, figyelmeztetett jó előre a bátyám. Azóta tudom, hogy a korai betűvetés cinizmusra tanítja az embert. Anyánk meggyújtotta mind a három csillagszórót, de mi inkább a fa alját vizslattuk. Nem volt ott semmi, mint ahogy számítottuk is. Nagy csalódás nem ért bennünket, de én azért majdnem elsírtam magam, mire a bátyám oldalba könyökölt. Fogd be, a krisztusát!, valami ilyesmit mormogott.
Lopva az anyámra sandítottam, aztán az apámra. Általában közéjük szoktam furakodni, de most ösztönösen hagytam, hadd álljanak egymás mellett. Hátha így illik, gondoltam. Hátha megfogják egymás kezét, hátha anyám belekarol apámba, hátha még meg is puszilják egymást. De semmi ilyesmi nem történt. Nem csodálkoztam rajta. Minket sem pusziltak meg, és a fejünkön sem simítottak végig. Soha nem is szoktak. Féltünk egymás érintésétől, mintha túl sokat árultunk volna el vele. Merthogy a hétköznapjaink nem érintésekből álltak, akkor az ünnepek se álljanak abból, mert az csalás.
Amikor a csillagszórók kihunytak, zavartan toporogtunk még egy kicsit, aztán ment mindenki a dolgára. A bátyám elvonult Az aranyecsettel – nemrégiben vette ki a könyvtárból –, én egy csúzlinyelet farigcsáltam, apánk kiment az állatokhoz. Anyánkra maradt minden, hogy a karácsony romjait eltakarítsa. Bár nem sok minden maradt, amit el kellett takarítani: kivitte a frissiben megkezdett disznósajtot a spájzba, betakargatta a kenyeret, elrakta a tányérokat. Szerettem volna segíteni neki, de biztosan csak odébb tolt volna. Biztosan azt mondta volna, hogy eredj az utamból, egyedül könnyebb.
Már majdnem elaludtam, mikor felvert a bátyám.
– Hé, tökfej, ébredj! Nem láttad? Itt röpült át a fejed fölött!
– Mi? Mi van? Mi röpült?
– Az angyal!
– Micsoda?
– Az angyal! Szádeli festett nekünk egy angyalt! Nézd, ott ül a fán!
Odaráncigált a fához, és a tetejére mutatott.
– Ott, a legfelső ágon! A csengő mellett!
Megdörzsöltem a szemem, egészen tágra nyitottam, s ahogy néztem, tényleg mintha ült volna ott valami. Hogy angyal volt-e, nem tudom, mert még sohasem láttam élő angyalt, de ha egyszer a bátyám azt állította, hogy angyal, akkor annak kellett lennie.
– És ajándékot nem hozott?
– Dehogynem! Nem látod? Ott van a fa alatt!
És csakugyan! Ott állt egy bicikli, mellette egy futball-labda és egy mez, 9-es számmal a hátán. Eddig nem hittem a csodákban, túl szegények voltunk mi ahhoz, hogy hinni merjünk, de most valami megváltozott. Hogy mi, nem tudom. Ma sem tudom. Ha sejtek is valamit, nem merném szavakba önteni. Nincs meg hozzá a szókincsem. És a bátorságom sem.
