Olyan szép volt nemzetinek nevezni a színházat, a múzeumot, amíg a jelzőt be nem mattították dohányfüsttel, ki nem üresítették cégnevekkel. A szót, konzultáció sem esik már olyan jól leírni mint akkor, amikor még nem szájbarágós kérdéseket és irányított válaszokat jelentett, hanem igazi véleménycserét, egymás értő meghallgatását, avatottak álláspontjának megfontolását. Ma az ember inkább elengedi a füle mellett, ha konzultációnak gúnyolnak egy néhány órás eseményt egy olyan területen, mint az oktatás, amelyet évtizedek óta minden kormány csak odébb rugdos. Hogy lenne konzultáció az, hogy a több tízezernyi pedagógus közül néhányat a fővárosba citálnak, ahol azt kell meghallgatniuk Pintér Sándor egykori rendőrtől: mit csinálnak rosszul. Magas az ingerküszöböm, akár el is tudnám fogadni, hogy idén a belügyek közé rendelték az oktatást, hiszen valóban, mi lenne legbensőbb ügy egy országban, mint hogy jó kezekben legyen a biztonság, vele a jövő nemzedéke. De csak annyi történt, mint mindig: megint felrázták a hógömböt, hogy aztán ugyanúgy, újra beterítsen mindent a fehér lepel.
Nem bíznak abban, hogy a döntéshozók gondolkodása megváltozik, abban viszont mélyen, hogy az embereké igen, és ez az elégedetlenség kényszerít majd ki végre elmozdulást. Így érveltek szegedi tanárok, amikor azt kérdeztem tőlük, hisznek-e abban, hogy eredménye lesz a tiltakozásoknak. A lent szárba szökő és fönt termőre forduló változás akár működhet is, de most, a vármegyék és ispánok korában javaslom, ne álljunk meg itt a múltba révedezés terén: kezdje mindenki a karrierjét vándorévekkel. A politikusok, hiszen ők hozzák a döntéseket a fejünk felett, mindenképpen. Akinek az oktatás jut, gyűjtsön tapasztalatot minél több iskolákban. Lássa, hogy megy a dolog a nagyvárosi egyházi intézményben és hogy az isten háta mögötti államiban. Napközizzenek, dokumentáljanak, tartsanak szülőit, rendezzenek konfliktust agresszív hozzátartozókkal. Erre már azt tudnám mondani: ez végre igazi konzultáció.