;

színház;Nagy Sándor;Játékszín;Horgas Ádám;

Egy ritka felszabadult pillanat (Nagy Sándor)

- Pazar tudathasadás

Jókora kunszt, amit Nagy Sándor a Teltház című produkcióban, a Játékszínben csinál. Csaknem negyven szerepet alakít egy szál magában. 

Nem öltözik át hozzá. Nem áll rendelkezésére a háttérben öltöztetők hada, hogy más és más ruhát, maszkok garmadáját adjon rá. Teljesen hétköznapi gúnya van rajta mindvégig. A díszlet, amit a rendező Horgas Ádám tervezett, sem csillogó. Lényegében hétköznapi szoba, kétoldalt telefonnal. Van jókora asztal, ezen is lehetne telefon, sőt, ma már mobil. Gyakran klasszikus darabokba is simán belerendezik. De akkor Samnek, az állásnélküli színésznek, aki jobb híján Manhattan legfelkapottabb vendéglőjében intézi az asztalfoglalásokat, nem kellene kismilliószor egyik masinától a másikig nyargalnia, kilométereket lefutva a deszkákon, ami szintén hozzátartozik a bravúrhoz.

Becky Mode ugyanis bravúrdarabot írt, nem véletlenül az az alcíme, hogy Virtuóz komédia egy színészre. Mutatványjellege van. Így aztán a színészi képességek csillogtatása, a tűzijátékszerű előadásmód a legfőbb követelmény. Nagy becsülettel, tehetséggel, kiadós invencióval csillog is ahogy kell. Ontja magából a különböző figurákat és poénokat. Sziporkázik. Számtalanszor elváltoztatja a hangját, egészen különböző hangszíneken szólal meg. Mindegy neki, férfiről, nőről, fiatalról vagy idősről, a maga fontosságáról meggyőződött követelőzőről, vagy telt ház esetén asztalért rimánkodó „kérvényezőről” van szó. Tébolyult iramban kapkodja fel a kagylót, iparkodik a kuncsaftokkal nyugodtan beszélni, és a legkiélezettebb helyzetben is kissé gépies, de kedves hangon azt tudakolja, miben segíthet. A nézőknek jobboldali készülék a séfé. Persze a lehető legalkalmatlanabb pillanatokban képes telefonálni, főnökként kekeckedni, utasítások garmadáját adni, fenyegetően mennydörögni. Ha ez a „teló” csöng, naná, hogy meglehetősen hangosan, ahhoz rögvest rohanni kell. Akkor is, ha valamelyik másik telefonban valaki éppen beszél. Tőle elnézést kell kérni. Meg kell hallgatni a főnököt. Tűrni kell a gorombaságait éppúgy, mint a nem feltétlenül humoros, olykor egyenesen kellemetlen viccelődéseit. Néha azért vissza lehet neki szólni. Akkor feltétlen, ha Sam már letette azt a kagylót, amin vele beszélt. Nem ritkán ilyenkor mond valami vaskosan cifrát. Majd visszanyargal a másik készülékhez, amit félretett, mert minden körülmények között a főnök úré az elsőség. Elnézést kér. Gyakran azért is, hogy nincs már asztal, és hétvégére már két héttel későbbre sincs. Iparkodik megmagyarázni, hogy de hát tessék megérteni, ez bizony tényleg így van, akárhogyan is tetszik erősködni. Aztán egyszer, amikor valaki elküld egy köteg pénzt, hogy nyomatékot adjon a kívánságának, Sam némi tétovázás után alázatossá válik. Lohol a baloldali telefonhoz, amiben az éttermi résszel beszél, azt hamukálja, hogy adminisztrációs hiba történt, és csak ki lehet „passzírozni” még egy felszabadítható asztalt. Korrupcióval a lehetetlen mégiscsak lehetővé válik.

Ez nem azt jelenti, hogy Mode a komédiáját teletömködte társadalomkritikával. Valószínűleg óvakodni akart ettől. A fő szándéka az volt, hogy habkönnyűen szórakoztasson, és egy színésznek briliáns alakításra, illetve alakításokra nyújtson lehetőséget. Ilyen értelemben azt is mondhatnám, hogy a darabja szinte nem szól semmiről. Ugyanakkor amilyen magas lóról a főnök az alkalmazottjával beszél, abban mégiscsak van csipetnyi korrajz. Amikor az egyik garatra felöntött vendég a vécében mellécsinál, és Sam az első felszólítására ezt nem akarja feltakarítani, emiatt otrombán megfenyegetik, hogy akkor kirúgják, az olyan hierarchiát, alá- és fölérendeltséget jelez, aminek megengedhetetlennek kellene lennie, mégis sokan tűrni kénytelenek. És Samnek van egy, a telefonba rendszeresen, elfúló hangon beleköhögő, egyedül élő édesapja, akiről feltételezhető, hogy halálos beteg. Szeretne hozzá elmenni a karácsonyra, de a mogorva hangú séf elmagyarázza, hogy meglehetősen alul van a ranglétrán, így nemigen lesz módja szabadságot kérni erre az időszakra, mert az ünnepek alatt is nyitva tartanak. Sam testvére sem ér rá, vagy olyan nagyon nem is akar, ezen aztán vitatkozgatnak, közben persze megszólal a másik telefon, azt fel kell kapni, így soha nem tudják rendesen megbeszélni, hogy akkor mi is lesz a papával. Az állástalan, de talán mégis szépreményű színész váltótársa pedig időnként telefonál, hogy teljesen elakadt a dugóban az autópályán, ezért aztán nem érkezik meg az egyszemélyes „felmentő sereg”. Sam ott marad a pácban.

Nagy Sándor pedig a szünet nélküli, másfél órás előadásban, ott marad a színpadon, amiről csak az előadás végén mehet ki. Nincs aki korrigáljon a sminkjén, pedig a kiadós lótás-futásban, és az elképesztő koncentrációt igényló feladatban már izzad. Van akit ez zavar, szerintem szép. Mutatja, hogy milyen kemény fizikai munkát végez, miközben mindvégig lazán játékosnak kell maradnia. El kell kápráztatnia a közönséget. És olyan párbeszédeket kell lebonyolítania, amelyekben két különböző hangon, két figurát mimikával, gesztusokkal, hanghordozással is megjelenítve, lényegében magával folytat eszmecserét, vagy rögeszmecserét. A vásári bábjátékosoknak van ilyen pazar tudathasadásuk. Gondoljunk csak Kemény Henrikre, aki gyerekkora óta begyakorolt, végsőkig kiérlelt, de mégis eleven rögtönzésekre képes játékában gond nélkül szólalt meg több hangon, különböző bábokat húzott a kezére, és a kellékekkel is parádésan bánt. A 35 éve meghalt Arkagyij Rajkin is káprázatos módon volt képes egyik pillanatról a másikra különböző fazonok bőrébe bújni. Szinte olyan flott magabiztossággal rukkolt elő velük, ahogyan bűvész húzza elő a nyulat a cilinderből.

Nagy Sándor musicalekben, meg az Adagio együttes tagjaként vált sztárrá, ami azért fontos, mert ez a darab igényli, hogy húzónév legyen, jegyet váltson rá a publikum. Mondhatnám, nem elég jó színésznek lenni, sokak előtt annak is kell bizonyos szerepekhez látszani. Ehhez járult az, hogy éppen a Játékszínben kezdett megmutatkozni, hogy prózában is mind jobb. Igaz, nem láttuk még veretes tragédiában, de tán ami késik, nem múlik. Bár akkor sincs baj, ha múlik, mert az már biztos, hogy zenés darabban, bohózatban, komédiában vérprofivá vált, de még nem manírosan rutinos. Kedvező színészi állapot. Arra pedig szintén a Játékszínben, ugyancsak Horgas rendezésében, a 39 lépcsőfok előadásában edzett, hogyan kell egy produkcióban számtalan figurát felvillantani. Eddigi tapasztalatai most busásan kamatoznak. A premier közönsége méltán álló vastapssal ünnepelte.

Megnyugtathatom azokat az olvasóimat, akiket esetleg nem különösebben érdekel Korea és a Távol-Kelet, hogy ez a történet a végén Kádár Jánosnál lyukad ki. Előbb azonban még arról lesz szó, hogyan vált Kim Szong Dzsu koreai protestáns lelkész unokája Mandzsúriában partizánkodó harcossá, később a szovjet Vörös Hadsereg századosává, a Koreai Népi Demokratikus Köztársaság teljhatalmú urává, majd halála után a köztársaság örökös elnökévé, a Kim-dinasztia Észak-Koreában uralkodó immár harmadik generációjának megalapítójává.